aldatlanallapot

Azt mondják, a világot egy vékony pókhálófonál tartja csak egyensúlyban, amit az Istenek saját szórakoztatásukra sodortak nyálból és könnyekből. Bájos hasonlat. 

Mostanában nagyon ráérek, mert a doki nem tágít és továbbra is veszélyeztetettnek ítéli meg a terhességemet, ami által napi 6-8 óra ágyfogságra ítélne.. LOL, múltkor is alig bírtam ki röhögés nélkül ezt a halál komoly utasítást.. 6-8 óra a szokásos alváson kívül ágyban??? Max szexmaraton esetén menne, de az meg se nem kímélő, se nem aktuális, lévén, hogy a Pasi sehol, más meg nem hoz lázba. 
Szóval marad az, hogy jó esetben napi 2-3 órát fekszem, rosszabb esetben meg nem és bízom a pókfonálban, ami ha képes a világot is egyensúlyban tartani, akkor egy olyan bagatell dolog, mint a terhesség óvása, meg sem kottyanhat neki.. 

Ilyen kivételes fekvős alkalmakkor tévézni szoktam, ami abból áll, hogy bekapcsolom valamelyik monoton, nyugodt hangon beszélő csatornát és onnantól kezdve nem figyelek rá, hanem hagyom a gondolataimat csapongani. Ilyenkor szoktam eldönteni, hogy másnap rózsaszínre kellene festeni a hajamat, vagy éppen azon agyalni, hogy miért is olyan átkozottul nehéz egyensúlyt tartani magunk körül. Vagy csak nekem akad ez a falat folyton a torkomon? 

Számtalan szerep van, amit az életem során betöltöttem, és ahogy jön egy újabb, nem veszik el a régi, csak átalakul és sok esetben elő-előtör, megpróbálva felülírni új funkciókat és feladatokat, ezzel totálisan kiborítva engem és ezáltal a környezetemet is. 
Belemászok egy igen triviálisba, csak a példa kedvéért: 

Először is az ember Gyereknek születik, ezt a szerepet éli-játssza 15-16 évig, amíg el nem kezd átváltozni Felnőtté. A folyamat évekig tart, és teljesen sosem lesz az ember sem egyik, sem másik. Nálam legalábbis nem megy. Gyerekként úgy éreztem, hogy sokszor túl sokat várnak tőlem, túl hamar kezdenek felnőttként kezelni. Felnőttként pedig számtalanszor éreztem azt, hogy noha vezethetek, szavazati jogom is van, mégis „gyereknek kuss a neve” sok dologban. Talán több szülő-gyerek beszélgetéssel ezek az anomáliák feloldhatók lettek volna, de ahogy már említettem korábban, a családunkban nem igazán dívott sem az őszinte, nyílt, megértő és támogató beszélgetés, sem a szándék- és érdekmentes kommunikáció. Mostanra jutottam el odáig, hogy nagyjából (de messze nem tökéletesen!) kezelem ezt a helyzetet és el tudok szakadni olyan sztereotípiáktól, hogy mi mindennel tartozik a gyerek a szülőnek, stb. 
Ennek ellenére most a Nagylánnyal újraélem a saját gyerekkoromat ismét, és próbálom őt nem beskatulyázni egyetlen szerepbe sem, mindezt úgy, hogy egyértelműek legyenek a határok, amik rá, Gyerekre és rám, Felnőttre vonatkoznak. Természetesen ez igen ritkán sikerül. :) 

Ennél az előbbinél jóval komplikáltabb, és momentán leginkább foglalkoztató kérdés a Nő- Anya - Feleség témakör. Hehe, vicces ezt leírni, mert ha egyetlen szóban szeretném összefoglalni a véleményemet a házasságról házasulandóknak, az ez lenne: NE! 
Sosem voltam és nem is leszek feleség, hacsak valami idióta ki nem várja, amíg jegyben nem járok Mr. Alzheimer-rel majd és le nem csap a kezéről. 
Ennek ellenére a két szerep megosztó és éppúgy vonatkozik pecsét nélküli párkapcsolatban élőkre, mint a pecsétesekre. 
Mert mit csinál a nő? Tündököl, csábít, nevet, a haját matatja, felhőkön ücsörög lábat lógatva és szabadon élvezi az életet. Persze eközben idegbajt kap a pasiktól, hol attól, hogy a kiszemelt nem óhajtja őt, hol attól, hogy túl rámenős, stb. Azt hiszem, a nő szerepét sokféleképpen körbe lehetne írni, definiálni, és nyilván mást jelentett 200 éve, mint most, de mivel önző módon engem most a saját korom érdekel, így nem nyúlok vissza Éváig. A Nő ma attól nő, hogy élvezi a nőiességét, annak minden előnyét. A hátrányait meg igyekszik áthidalni. 
Hogy nő vagyok-e? Persze. Hogy NŐ vagyok-e, csupa nagybetűvel? Már nem és ez nem tetszik. Nem tetszik, mert betüremkedett egy-két másik szerep az életembe, amik megzavarják a gondtalan Nő-szerepet. 

Itt van mindjárt az Anya. Az Anya, akár milf, akár nem, nem csábítgat pasikat a játszótéren, de még a saját pasiját sem, mert a lebüfizett hálóing és a falra kent répapüré takarítása se nem erogénes, se nem szexis dolog, nem beszélve a kialvatlanságról és főleg - a megváltozott küldetéstudatról.

A Nő élvezi és éli a világot, míg az Anya működteti azt. Kérdezd meg, mi a különbség cirkuszba járni vagy cirkuszban dolgozni. A bohóc nem mosolyog, még ha azt is látod, hanem befelé sír. Na ezt teszi az Anya is. Mondom ezt úgy, hogy imádok anyának lenni, imádom a gyerekemet, és soha, semmiért nem adnám oda ezt az édes szolgaságot, mert egyszerűen nem tudnék létezni nélküle. Ettől még érzem, hogy lemondásokkal jár, érzem, hogy hogyan alkuszik meg a bennem lévő Nő előbb apró, majd mind nagyobb dolgokban. Először csak abban, hogy megelégszik heti egyszeri lábborotválással is, majd abban, hogy esti mozi, randi és erotikus célú hempergés helyett az ágyról a kispárnára és 3 óra összefüggő alvásra asszociál. Később abban, hogy természetessé válik, hogy kifelé erősnek kell látszani és biztos alapnak, miközben befelé korántsem olyan biztos ez az egész helyzet, és a Nő elbizonytalanodik, kérdez, frusztrál, nem ért és dühöng, az Anya azonban elnyomja, mert már régen erősebb nála. 

Hogy hol ezzel a probléma? Ott, ha FÉRFI is van a dologban. Nem tucatférfi, mert azzal nincs gond, nem tényező, egy Anyát nem tud megzavarni egy átlagos pasi. Legyen annak bármilyen kockahasa, egy Anyának előbb jut eszébe róla egy 9 elemes puzzle, mint az, hogy közelről szemlélje az izomkötegek táncát, mondjuk aközben, hogy meglovagolja a gazdájukat. Az Anya agya átalakul és teljesen immunis lesz a férfiakra. Nem úgy a FÉRFIra, aki ideális esetben gyermeke apja. Kevésbé ideális esetben meg csak úgy egymásba botlottak, gyerek előtt-után-közben, amikor éppen sikerült (mint mi, habár nálunk még ez sem ennyire egyértelmű). És az Anyában felébred a Nő, aki döbbenten, rémülten és szájtátva bámul a tükörképére. Az Anya és a Nő ugyanis egyazon testen és agyon osztozik, ami máris bőven sok lenne, de ezzel még nincs vége, mindjárt kitérek a többi szereplőre is. 

A Nő és az Anya azon felszínes vitáit, melyeket az összefogott haj praktikusságáról vívnak a dögös, szemkápráztató loknik szépségével szemben, össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor mindebbe a játékba bekapcsolódik a Feleség is, vagyis a Férfi társa. 
A Feleség egyébként a Nő továbbfejlesztett változata lenne, de sajnos ez nem egészen így működik, a kettő ismét meghasonlik, alighanem a Nő összeférhetetlensége miatt. Erre egyébként a történelemben számtalan kiváló példa fellelhető: a Nő nem tűr riválisokat. Az Anyát még csak-csak elviseli, kisebb idegösszeomlásokat és némi hullámzó kedélyállapotot okozva, hiszen a Nő érzelemgazdag és érzékeny, így éppúgy kötődik a gyerekeihez, ezért elnéző az Anyával szemben és viszonylag ritkán nyírogatja. 
Nem úgy a Feleséget. A Feleség az a személy, aki a Nőből lett, miután a Férfi szerelemre lobbant iránta, majd magához láncolta (tetszés szerint ez lehet esküvő, érzelmi kavalkád, hormontúltengés, bankkártya- vagy orgazmusfüggőség, stb, bármi, ami a Nő eszét elvenni képes). A Nő hosszú szempillákat rebegtetve, magas tűsarkon egyensúlyozva, ártatlan titokzatossággal elcsavarta a Férfi fejét, aki asszonyává tette. És máris kész a totális, irreverzibilis, non-operábilis probléma: A Nő feladta a függetlenségét azért, hogy a Férfi mellett kiteljesedjen. Aham. Állati jól hangzik. És miben teljesedik ki? 

Megtalálta erősebb felét? – Meg. Aki ezután a saját gyengeségére emlékezteti. Öngól, cicamica. 

Biztonságban van, hiszen a Férfi vadászik, lándzsával hadonászva megóvja, ami az övé? – Hát hogyne. A férfi reggeltől estig vadászik és már nem tépdes vadvirágokat szerelme után sóvárogva. A dicső harcos képe már a múltté, és az izzadó hónalj is veszít a férfias vonzerejéből, ha a hozzá tartozó hím mindösszes kérdése az egész napos vadászat után az, hogy mi a vacsora… Ráadásul a korábban oly nagy kitüntetésként számon tartott szerelmezés is átalakul valami rutinszerű gyönyörhajszolássá, ami után a férfi beszélgetés és romantikus cirógatás helyett a fal fele fordul és már horkol is. Örüljön a nő, ezt akarta. A férfi a nőé, a nő a férfié. Ha lázadozik is ez ellen a Nő, ideig-óráig még önmagát is elhallgattatja a jól bevált klisékkel, miszerint a lángoló tűz helyett mennyivel jobb a csendesen izzó parázs. Jah. Ha az ember fóliában sült krumplit készít a tábortűznél. De a hitvesi ágy szép lassan pernyévé lesz a langyos hamu miatt. A férfi pedig birtokának tekinti a nőt, miként az egykor kívánta. Birtokának, ahogy a tévét, kocsit, cserepes növényt. Ám míg a kocsi és a tévé vajmi kevés energiabefektetéssel is kiválóan működik, a növényt és a Nőt locsolgatni kell, tápoldatozni, olykor átültetni, jobb és új földet biztosítani neki, ha azt akarja az ember, hogy virágozzon. Namármost. Egyetlen olyan férfi ismerősöm sincs, aki saját szobanövényt tartana, nemhogy gondozná azt évek óta. No comment. 

Megvan az anyagi biztonság, jó partit fogott a Nő? – Ha az ösztöneit követte, akkor vagy egy erős hímet vagy egy sikereset választott párjául, lehet gratulálni. Erről szól a létfenntartás. Ha ez az ösztön kevéssé erős benne, akkor viszont a férfi egészen biztosan átkozottul jól néz ki, vagy kivételes tehetség az ágyban. Nekünk nőknek tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi miatt esünk bele a kiválasztott egyedbe. A rózsaszín köd jön, lát és letarol. A hőn áhított biztonságérzet pedig magával hozza az alaptézist, amit a férfi követ: amit megveszek, az az enyém. Viszlát, független, önálló Nő. Helyette itt a kiszolgáltatott és bármikor megalázható asszonyállat, aki eladta magát – árfolyamtól függően – egy szép kocsiért, medencés házért, nyaralásért, vagy éppen néhány brillért, fukszért, bizsuért, ki mire tartja magát. A Férfi pedig elégedetten hátradőlve sörözik a haverokkal és röhög a tézisen, miszerint minden nő kurva, de soha nem fogja azt mondani, hogy „Nem, nem mind, mert például anyukám, meg az asszony kivételek, ők aztán olyan, de olyan mások, hogy ihaj.” 

Boldoggá teszi a Férfit? – Persze. Ideig-óráig, amíg a Férfi is azt kapja, amit akar. A gond ott van, hogy a Férfi a Nőt akarja, akibe belezúgott. A Nő közben viszont Anya és/vagy Feleség lett. Már nem az, aki volt, és ez konfliktusokat szül. A férfiak tapasztalataim szerint elég egyszerűen működnek: Amit megszoktak, az jó. Ami új és kiszámíthatatlan, az nem jó. A Nő, amikor önmagával és saját többi szerepével küzd önnön fennmaradásáért, ádázabb ellenség, mint amit bármely Férfi kívánni merne magának. Tehát? Tehát a Férfi kitér a fúriaként viselkedő Nő útjából, de nem a Nőt bünteti, hanem az Anyát és a Feleséget, hiszen ők vannak kéznél. 
Azt veti az Anya szemére, hogy a gyereke fontosabb neki, mint a Férfi. Haha, micsoda meglepetés. Persze, hogy fontosabb. Az Anya ölne is a gyerekéért, szükség szerint a Férfit is. 
A Feleség azt kapja, hogy nem elég odaadó, megértő, nem elég alkalmazkodó és támogató. Ó dehogynem. A Feleség nem változott, pont ugyanannyira odavan a Férfiért, mint eddig és ugyanannyira megértő is, már amikor a Nő leszáll a tűsarkos lábával a torkáról és levegőhöz juttatja. Ez azonban egy idő után viszonylag ritkán esik meg. 

A Nő ugyanis ugyanazt akarja, mint ami egykor az övé volt: a Férfi teljes figyelmét, odaadását, rajongását. Ettől Nő, ekkor élheti meg a saját nőiességét, és ezért kell neki FÉRFI hozzá, mert ha a férfi csak kisbetűs férfi, akkor a nő sem válik nagybetűs NŐvé, hanem megmarad tucatbigének. Egymást lángra csak két, hasonlóan erős fél lobbanthatja, de ez a tűz az, ami általában ki is oltja a közös harmóniát. A tűz és a víz együtt sziszegő gőzfelhőként végzi, a jég és a forróság langyos pocsolyává silányul együtt. Optimális esetben a kettő kiegészítené egymást, de optimális esetek maximum két szereplő esetén lennének, nem olyan drámákban, amikké egy párkapcsolat alakul. 

A Nő, az Anya, a Feleség mellett még nem említettük azokat a ritkábban előtörő, de éppoly hangsúlyosan meglévő kisebb szerepeket, amiket a Nő, mint Egyén akar megélni. Bizony, horrible dictu, a Nőnek van más vágya is a Férfin túl, amitől a nagybetűs Férfi sem igazán tud mit kezdeni, hacsak nem hasonlóan elhivatott és elvarázsolt valami iránt, ez azonban már-már olyan, mint a lottóötös. Bajos kifogni. 

Korunk számtalan kiváló sztereotípiát aggatott a mai Nő nyakába, aminek könnyedén mosolyogva illene megfelelni: legyen egyszerre csodaszép és szexi minden nap, mosolygós, megértő, kedves, vicces, érzékeny, de ugyanakkor erős, támogató. Nyújtson biztos háttért a Férfinek, de közben legyen önálló is, mind anyagilag, mind érzelmileg. Valósítsa meg önmagát, mindezt természetesen 2-3 gyerek mellett, akiknek legyen odaadó és önfeláldozó anyja, miközben ha lehet, edzzen rendszeresen, éljen kulturális életet élete párjával, legyen egy szexistennő az ágyban és naprakész a munkájában. Ha ez megvan, már csak a mindennapokat kell talpig mosolyban és kiskosztümben átvészelnie, másokért élve, miközben saját magával totális harmóniában van. 
Ez itt korunk nőjének receptje. Tegye fel a kezét, aki ismer ilyet. 
Szerintem ez olyan, mint a lochnessi szörny. Mindenki beszél róla, tudja, hogy hogy néz ki, milyen is valójában, de még senki nem látta. Korunk asszonya a tökéletesség mintaképe. Ha nem született ilyennek, akkor tegyen róla, hogy azzá váljon. Világosodjon meg, legyen szerelmes, élvezze a gyereknevelést, járjon ura kedvében és mindezt természetesen kísérje sok-sok kommunikációval, lehetőleg másokra fókuszálva. 
Ha ez mégsem menne magától, az gáz. Szégyellje össze magát és oldja meg a problémáit, ne zargassa szegény, dolgozó, robotoló urát holmi nevetséges luxushisztikkel, van annak elég baja, a macsóság is kurva fárasztó ám, korunk Férfija sem ér rá naphosszat lelkizni. 

Hogy bennem melyik szerep van meg? Szerintem mind, és akkor még nem említettem azt, hogy ezek is osztódnak, pl az Anyából is van Jó és van Türelmetlen, és ezek is nyírják egymást. A Nő is néha egy Szende Szűz, aki a lelkének harmóniáját és az egyensúlyt keresi, máskor egy Kurva, aki a Férfiben a hímet akarja, aki leigázza az ágyban, de ugyanakkor fel is emeli. A Feleség is tud Odaadó és Önző is lenni, gondolatai aszerint változnak, hogy a Nő mennyire uralkodik. 

Ja, és van a Gazdatest. Ez vagyok én. Van nevem, személyi számom, adószámom, email címem, ujjlenyomatom, ezer módon beazonosítható vagyok. Mégis, ki mondja meg ezekből, ki vagyok, melyik vagyok, mikor melyik hangja erősebb a fejemben? Ki mondja meg, hogy mindezek egyensúlyban tartásához mi kell, hogyan kell jól csinálni? Melyik ujjamba harapjak, és van-e olyan, ami szent és sérthetetlen? Meddig jó egy kompromisszum, amit az ember saját magával köt, és mikor jön el az ideje valamelyik szerepet kiiktatni? Egyáltalán, ki lehet? És ha igen, melyiket? Mennyi időre? Ki dönt róla? Ha azt mondom, ÉN, akkor az melyik felem, hiszen egyezségre oly ritkán jutnak? 
Hogyan talál az ember harmóniát, csendet, ha egyfolytában rikácsolnak a fejében? Hogyan működhet az egyensúly, ha azon kívül, hogy saját magammal folyamatosan keresnem kell és dolgoznom azon, hogy fennmaradjon, még mások is bekerülnek a képletbe? Hogyan lehet harmónia egy kapcsolatban, ha az egyénekben sincs? 

Francba, ma is túl sokat agyaltam… Inkább innom kellett volna, legalább egy alkoholmentes tequilát. Vagy a terhességről írni. Na, majd holnap. Már ha ezek után marad még olvasó, aki nem vágta fel az ereit… :)