aldatlanallapot

Hétfőn került sor a 20 hetes ultrahangunkra, amire a Pasi is hivatalos volt, az akkori státuszunktól függetlenül is. Mivel időközben rendeződtünk is, így duplán jogos volt az ottléte, annál is inkább, mert eddig tök egyedül kellett folyton dokihoz mászkálnom, így épp ideje volt, hogy ő is belekóstoljon a terhes nőket körülölelő nyalánkságdömpingbe. 

Megpróbáltatásai a terhes-gondozóban kezdődtek, ahová a laboreredményeimért kellett elzarándokolnunk. A váróban rajtam kívül még egy nagyon és egy közepesen terhes maca volt. A nagyon terhes már eljutott arra a szintre, hogy magasról tett arra, miként vélekedik a környezete a viselkedéséről. Mivel 40 fok volt már reggel fél10kor, ráadásul a hasa alapján legalább a 11. hónapban járhatott, mi sem volt természetesebb számára, mint hogy talpat masszírozzon magának.

Decens törökülésbe igazodott, a hasát bepakolta a combjai közé, ekként megelőzve a villantást, majd elkapta a talpait és addig dögönyözte őket, amíg nem szólították. 
A Pasi meredt szemmel, döbbenten szemlélte az eseményt, egyrészt, mert nem volt felkészülve arra, hogy férfiúi mivolta ennyire hidegen hagyhat bárkit, másrészt, mert szerintem most döbbent rá, hogy hogy fogok kinézni 3 hónap múlva… 

A közepes puttonyt viselő bigét már ismertem látásból, összefutottunk párszor a dokira várván, így aztán miattam egy cseppet sem zavartatta magát, amikor velem szemben lecsüccsent és terpeszbe helyezkedett. Mivel mindehhez miniruhát viselt, nem sok minden maradt rejtve a mellettem ülő Pasi szeme előtt. Ez természetesen újabb sokk volt az érzékeny hímnek mellettem, hiszen személyét totális közöny övezte. Most őszintén, mégis mi újat tudna még férfi mutatni egy előrehaladottan terhes nőnek?! Ebben az állapotban a nő maximum a saját párjával léhul – már ha.. - , más pasit nem is lát meg, nemhogy még tekintettel is legyen rá. A Pasi tehát zavarában a telóján matatott, szerintem lemerítette a havi netforgalmát, olyan elszántan igyekezett nem tudomást venni a minket körülvevőkről. Mindehhez néha szórakozottan megpaskolta a térdemet, mintegy biztosítva arról, hogy azért nem ment ki a fejéből, hogy ott vagyok vele. Máris nyugodtabban lélegeztem. 

A védőnős vizit után átzarándokoltunk a klinikára, ahol végre találkozhatott – első alkalommal – Apa és gyermeke. A Pasi nem kis propagandát folytatott, hogy márpedig az UH csak lányt mutasson, remegve retteg ugyanis attól, hogy ha fia születne, és süti lenne, akkor azt nem tudná bevenni a gyomra. Nem világosítottam fel róla, hogy ha ez netán előfordulna, mire kiderül, már olyannyira imádná sarját, hogy ha kell, saját kezűleg válogatná ki számára a fiúprostikat. A Pasi ebben a kérdésben kissé vaskalapos, így nem bosszantottam mindenféle –szerintem egyébként roppant vicces – helyzetek elképzelésével a témában. Inkább diplomatikusan hallgattam és reménykedtem, hogy mindkettőnk óhaja valóra válik, és nem gyártottam kis fütyit a gyereknek.

A klinikára érve hamar kiderült, hogy a védőnőre várakozás maximum gyenge bemelegítés volt a ránk váró élmények előtt. Az ultrahang ugyanis egyszerre 4 rendelőben zajlott, másik 2ben pedig CTG-re várták az érdekelteket. Ez úgy nagyjából 20, igencsak terhes nőt jelentett egy rakáson. A Pasi szemében szerintem ez úgy jelenik meg, hogy 20 nő és 20 has, amik rájuk vannak csatolva. Nyilván tudja ő, hogy mi vezet a terhességhez, de magában az állapotban semmi erotikusat nem tudott felfedezni, legalábbis máséban egészen biztosan nem.

Azt mondják, hogy a terhes nő maga az érzéki szépség, a megtestesült harmónia és mosoly, a természet diadala és a teremtés istennője. Nos, biztos létezik ilyen is (én eddig, életem 29 éve alatt egyetlen egyszer láttam egy darab ilyen terhes nőt, akire mindez igaz volt), de hogy most a váróban egy ilyen átszellemült félistennő sem ült, az kurva élet. Helyette fáradt és ingerlékeny macák voltak, akik különböző méretű dinnyéket cipeltek a hasukban, fájó derékkal nyögve ültek a székre és vizenyős bokáikat alig tudták belepréselni a flip-flop papucsukba. 
Mindezek közül is volt azonban néhány igencsak extrém, és ők a Pasi figyelmét sem kerülték el. Véleményét többnyire smsben osztotta meg velem, egyrészt, mert így továbbra is matathatta a telóját, ami megnyugvást hozott számára, másrészt, mert így nem kellett attól tartania, hogy valamelyik maca meghallja, amit mond és szétveri a széket a fején. Hiába, életem értelme roppant leleményes. :) 

Az első sms-e még csak enyhe pánikhangulatról tett tanúbizonyságot: „Ijesztő ennyi terhes nő között lenni”. Vigyorogtam, hiszen pontosan értettem, miről beszél. Engem is frusztrál a sok puttonyos együtt, valahogy hiányzik belőlem az az alkatrész, amitől mindezt a várakozó állapotot magasztosnak tudnám látni. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy minden nő várja már, hogy megszabaduljon terhétől és végre ismét önmaga lehessen, a gyereke pedig kikerüljön a hasából. 

A Pasi mindenesetre folytatta a szemlélődést. „Úristen” – írta, amikor szeme megakadt egy szőke hölgyeményen, akiről igen nehéz volt elképzelni, hogy fénykorában bárki is megkívánta, márpedig igencsak erről fecsegett a hasa mérete. Ludmilla – ahogy elneveztem gyorsan -, klaffogva vonszolta maga után tűsarkú szandáljának pántjait, miközben a keletnémet atlétanők bájával végigvonult a várótermen. Melleit legalább 3 számmal kisebb melltartó próbálta a helyükön tartani, ám azok minduntalan kibuggyanással fenyegetőztek, a Pasi legnagyobb rémületére. Ne értsetek félre, a Pasi imád a melleimmel játszani, elvan velük félórákat is, de azt hiszem, ha Ludmilla emlői ott és akkor elszabadultak volna, soha az életben nem vett volna női mellet a kezébe, még az enyémet sem. Ez pedig olyan veszteség lett volna, amit nem szívesen kockáztatnék meg. 
A Ludmilla-jelenség olyannyira megrázta szegény Pasit, hogy az smsek csak úgy záporoztak, és egyre kevéssé voltak szalonképesek: „Ez úgy néz ki, mintha megbaszták volna” – írta, mire rámeredtem és alig hallhatóan válaszoltam: „Valószínűleg így is történt, mivel igencsak terhes”. A Pasi azonban friss aktust sejtett a háttérben, amitől kiverte a víz, és idegesen fészkelődni kezdett, majd leszögezte, hogy bár minden tisztelete a vadvilágé, mégis előbb erőszakolna meg egy tevenőstényt, semhogy eme csodás teremtéshez érjen. Jeleztem, hogy nem is kérte erre senki, próbáltam megnyugtatni. 

Mire végre a nőszemély sorra került, nekünk is akadt szemlélnivalónk a zsenge lánykakorú etnikumon kívül is, méghozzá egy pálcikalábú, madárcsontú nő személyében. Tipikusan az a fazon, akinek semmijén nem látod, hogy terhes, csak az tűnik fel, hogy nagy a hasa. Sem a lába nem volt terhes, sem a melle, sem a karja, sem az arca. Én speciel utálom az ilyet, mert én már aznap, amikor a tesztem pozitív lett, legalább három hónapos terhesnek néztem ki. A Pasi viszont korántsem volt ennyire elragadtatva a vékony kezektől-lábaktól, sőt. Kifejtette, hogy szerinte borzalmas volt a látvány, mert számára nem fér össze az éhezés és az anyaság, így egy ennyire vékony nőt sem tud szexinek látni sem terhesen, sem anélkül. 
Nos, ha ez a véleménye, velem a lehető legjobban járt, még csak nyomokban sem hasonlítok az éhezőkre, sőt.. 

Amikor már eljutottunk oda, hogy egyikünk sem igazán bírt volna el több csapást és több terhes nőt, végre szólítottak minket. Már előre felkészítettem a Pasit, hogy nyugi, hasi ultrahang lesz, odaáll szépen mellém és mozizhat, amíg a doki a hasamon húzogatja a szerszámát. Mármint az ultrahang fejét, félreértés ne essék. :D 

Nos, ez majdnem így is történt. Az, hogy a doki dermesztően jóképű volt, szerintem csak nekem tűnt fel, a Pasi nem igazán rezonál az ilyesmire szerencsére. Az viszont, amit mondott a beléptemkor, tutira nem kerülte el Életem Értelmének figyelmét. A doki ugyanis lazán megkért, hogy lépjek ki a bugyimból, gyorsan méhszájat is néz. 
Részemről ez totális közöny-kategória, hiszen az első terhességem és a mostani alatt is annyi orvos nyúlkált már belém, hogy különösebben nem hat meg, teljesen elvesztettem az érdeklődésem az ilyen jellegű matatás iránt a lábaim között. A Pasi arcán azonban láttam átsuhanni a gondolatot, hogy most fogja egy jól irányzott ütéssel kifektetni a nődokit, ha az egyetlen ujjal is hozzám ér. Hiába, a Pasi bizonyos tekintetben igen konzervatív pasas, így például azt sem szívleli, ha birtokát más érinti, még orvosi célzattal sem. Elviseli, ha muszáj, de nem szívesen látja. Nos, most kénytelen volt. 
Miután kibújtam nadrágból, bugyiból és hanyatt vágtam magam a vizsgálóasztalon, a doki nem sokat teketóriázott. Fogta a hüvelyi uh-t, bekente fagyasztott síkosítóval és már vizslatta is a méhszájamat. Maga a vizsgálat oly gyors volt, hogy szerintem két másodpercet sem vett igénybe, így mire a Pasi zokon vehette volna, már túl is voltunk rajta és jött a mozizás. 

Az a tény, hogy a vizsgálat közben egy-két orvos még ki-bemászkált a vizsgálóban és mindegyik premier plán látta a Pannikámat, már olyasmi volt, ami nekem fel sem tűnt, később mutatott rá a Pasi, hogy bizony ilyen is történt. Ő ugyanis nem csak a monitort és úszkáló magzatát figyelte, hanem szemérmemet is óvta és őrizte. Szerettem érte. :) 

Ami pedig az ultrahangos vizsgálatot illeti: kiderült, hogy imáink meghallgattattak, és kislányunk lesz. :) 

A hír hallatán a Pasi egész nap telefonált, minden ismerősével megosztotta a hírt, hogy lánya lesz és hogy maradéktalanul boldog, rám pedig olyan kényeztető-istenítő tekintettel nézett, mintha személyesen lennék felelős a boldogságáért és a világ minden jó dolgáért. Ettől a tekintettől ruganyosabbak lettek a lépteim, szálldosóbb a hajam és csillogóbb a szemem, és hinni kezdtem egy kicsit a csodát: tényleg érezheti magát istennőnek egy nő, amikor gyereket vár. Csak kell mellé egy félisten is, aki azzá teszi…

Elvesztem. Abban az elátkozott, sóvárogva várt, mélyről rettegett és forrón kívánt pillanatban, ahogy belépett az ajtón. Nem a három tucat rózsa vett le a lábamról, amit hozott, nem is az, ahogy a Nagylány a nyakába ugrott. Abban a pillanatban végem volt, ahogy a közelembe jött, ahogy a hangját meghallottam. Az eszem (?) még egy utolsó elkeseredett lökést adott a büszkeségemnek, szempillám sem rezdült beléptére, közönyösen tettem-vettem a konyhában, abban a biztos tudatban, hogy páncélom kívülről áthatolhatatlan és a férfinek, akit teljes szívemmel szeretek, fogalma sem lehet arról, hogy a pulzusom kétszázzal hasít, hogy a kezem remegne, ha nem matatnék evőeszközökkel és hogy a lábaim kirogynának alólam egyetlen szavára, mozdulatára. 

Ahogy rám nézett, már tudtam, hogy esélyem sincs ellene. Nem az volt a kérdés, hogy elbukom-e ellene-érte, hanem hogy mikor. Valószínűleg sejtette ezt ő is, mert elkezdődött az ősi, érzékeket kényeztető férfi-nő játszma köztünk. Ő a pillantásával forrósította a vérem egész nap, lehelete a nyakam simogatta, keze a derekamra tévedt olykor, de nem lépte át a határt, meghagyta nekem azt a luxust, hogy eldöntsem, mikor fogadom közeledését. Becsületemre legyen mondva, egész sokáig bírtam, hiszen délelőtt érkezett, napközben vadasparkoztunk, moziztunk, mindezt hármasban a Nagylánnyal, majd este 6 körül maradtunk kettesben. Egészen addig kiválóan alakítottam a rendíthetetlent, ő meg a visszafogott csábítót. A dolog ott vérzett el mindkettőnknél, amikor a Nagylány elhussant a nagymamához, én bementem a hálóba ledőlni, ő meg bejött utánam. Nem várt sokáig, nem magyarázkodott, tőlem sem várt semmi ilyesmit. Magától értetődő természetességgel és vággyal megcsókolt. Nem az Anyát, nem a Feleséget, nem a Nőt, hanem Engem. Abban a csókban benne volt az elmúlt pár hét minden vágyakozása, dühe, haragja, szenvedélye, érzése. Azt a csókot nem tudta volna megszakítani senki és semmi. Azért a csókért elevenen égtünk volna el, ha kell, mert egyikünk sem akarta-tudta abbahagyni. Azzal a csókkal vége volt a szakításnak, a kétségek elhalkultak és megtörtént az, amit mindketten tudtunk: amint egymás közelébe kerülünk, legyőz minket az elemi vágy a másik iránt. Nem pusztán szexuális vágyról beszélek (holott megmerültünk abban is..), hanem olyan megnyugvásról és „otthon vagyok” érzésről, ami csak akkor vesz elő minket (legalábbis engem), ha vele vagyok. 

Az este csendes nyugalomban telt, a vállán aludtam el, tenyere a mellemen nyugodott, és hosszú idő óta először aludtam álmatlan nyugodtan át az éjszakát, az ő ölelésében. Hirtelen mindaz, ami napokig emésztett, távolabbivá és letisztultabbá vált. A közelségében nem tipródtam szerepeken és kizökkentem a távolságtartás képességéből is. Felkavarja az érzékeimet, és amikor ölel, nem gondolkozom azon, hogy vajon ágyéka, esze avagy szíve választottja vagyok-e, hanem magától értetődően simulok hozzá és válok annyira nővé, amennyire ő férfi az adott pillanatban. 
Márpedig a következő napokban talpig férfi volt az istenadta, kihasználva vonzerejének minden erejét, mégsem élve vissza azzal. Csábítani akartam, és ő térdre hullott előttem, felemelt a saját vágyával, felperzselt és vetkőztetett a tekintetével, egyszerre volt lovagias és ösztönlény. Újra az a férfi volt, akibe beleszerettem. Az a nagyvad, akinek csodálatába belefeledkezik az ember, nem meglesni, hanem érinteni, közelében tudni szeretné. Nem uralni vágyja, hanem a bizalmát elnyerni és eltéphetetlen köteléket felépíteni. 
Megdöbbent a tudat, hogy több mint 4 éve ismerem, de amikor kedden randira készültünk egy másik városban, olyan hevesen dobogott a szívem előtte, mint kamasz koromban. Vártam, hogy láthassam, holott reggel mellőlem kelt ki az ágyból. Vágytam, hogy mellettem legyen, holott érintése még ki sem hűlt rajtam. Vágytam, hogy átöleljen, holott egész éjjel a karjaiban tartott. És hogy ő mit érzett? Több mint 4 éve ismer, de mégis vörös rózsával várt rám. Többször ölelt már, mint azt számolni lehetne, de mégsem tudta levenni a szemét rólam egész úton, a tekintetért, amivel leperzselte a ruhát rólam, konzervatívabb országokban több éves börtön jár… 

Sokat gondolkodtam azokon a szerepeken, amiket betöltünk mindketten, és amik között nem könnyű egyensúlyt tartani, egyikünknek sem. Ebben a pár napban mégis megvolt az egyensúly köztünk. Mellette újra Nőnek éreztem magam, az ágyban minden éppoly szenvedélyes és forró volt minden, mint a terhességem előtt. Az ágyon kívül viszont gyengéd volt és figyelmes, óvó és törődő, megadta mindazt a gondoskodást, amit a terhes Anya elvárhatott. Mindezek mellett tudtunk partnerek is lenni, és nem utolsó sorban ő is megbizonyosodott róla, hogy továbbra is Férfinek látom, az utolsó porcikájáig. 
Azt hiszem, ez a néhány nap nagyon jót tett nekünk és remélem, hogy a terhességi téboly nem újul ki újra a távolságtól. Már csak két hetet kell túlvészelni, a hónap közepén ugyanis költözünk. Az eddigi tapasztalat az, hogy a terhesség alatti megnövekedett érzelmi igényeimet gond nélkül ki tudja elégíteni, ha egymás közelében vagyunk. Ehhez meg az a 300 km, amivel most arrébb költözöm, bagatell ár. 

Szóval, jó hír a békülésünkért szurkolóknak, hogy egyelőre elvonultak a viharfelhők. Hogy meddig süt a nap majd ránk, azt nem tudom, de talán nem is számít. Talán kellenek a viharok ahhoz, hogy utána ismét megmelegedjünk egymás mellett. Már csak azt kellene tudni belőni, hogy meddig jó egy vihar kettőnk között, és honnantól okoz több kárt, mint hasznot. Ezt ugyanis még általában nem érezzük eléggé, vagy ha érezzük is, elvisz minket a saját hülyeségünk. Talán egy nap majd ezt is sikerül uralni és megtanulunk lassan vigyázni egymásra…

Ismerős mondat? Szerintem nincs nő, aki ne mondta volna legalább egyszer és ne hallotta volna viszont. Mondani könnyű, hallani kevésbé. 

Őszintén szólva én sosem voltam az a nagy barátkozós fajta. Persze, mindig voltak barátaim, de ezek soha nem a párkapcsolataimból adódó barátságok voltak. A kettő nálam nagyon korán szétvált, és azóta sem találkozott. Egyszerűen nem megy a haverkázás az exekkel. Van egy csomó olyan ismerősöm, akik jó, olykor baráti viszonyt ápolnak az egykori partnereikkel. Ezt mindig olyan fenntartásokkal teli távolságtartással szemlélem, nem igazán tudván hova tenni a dolgot. Valahogy az egész olyan természetellenes. Azzal, akivel jártam, soha nem barátkozni akartam, és az is egyértelmű volt, hogy a szakítás után marad annyi tüske mindkét félben, hogy ne legyen folytatása a dolognak. 

Az első alkalommal úgy 17 éves korom körül hallottam ezt a mondatot, és elsőre megutáltam. Az első barátom mondta ezt kedvesen, azok után, hogy bejelentette, lefeküdt az egyik legjobb barátnőmmel. Valahogy nehezen ment a barátkozás, helyette teljes mellszélességgel utáltam mindkettőt, ami sokkal jobban esett. Azóta sem beszéltünk, és őszintén szólva a mai napig nem vágyom arra, hogy barátkozzak a leselejtezett exekkel. Azokkal meg, akik engem dobtak, főleg nem. Még mit nem.. 

Amikor én mondtam először, az az utolsó alkalom is volt. Még ugyanabban az évben, amikor engem is megörvendeztettek vele, az exem legjobb haverjának mondtam, akit magamba bolondítottam, majd rájöttem, hogy ez mégsem pálya, és dobtam szerencsétlent. Persze nagylelkűen felajánlottam neki a barátságomat, de szerintem a hangsúlyom nem hagyott kétséget benne, hogy látni sem akartam többet az életben, nemhogy haverkodni vele. Jesszus, minek?! Ha barátfelvétel van, az nem a pasiként számításba jöhető srácok közül volt soha, hiszen ez nem is volt szempont. Teljesen más szempontok szerint választottam mindig pasit, mint barátokat. 

Egészen mostanáig. A Pasinál összemosódott ez a két fogalom, talán azért, mert előbb lett a barátom, mint ahogy egymásba bonyolódtunk, és a barátságunk elég sok hullámhegyet és völgyet megélt, többnyire attól függetlenül, hogy éppen együtt voltunk-e vagy nem. A dolog tavaly nyáron fordult meg, amikortól egyértelműen eldöntöttem, hogy nekem ez a férfi kell. Nem barátkozni akarok vele, nem haverság kell, hanem ő: kellett a barátsága, de kellett a szerelme is, és ha választanom kellett volna a kettő közül, akkor a szerelmét választottam volna, nem a barátságát. Ez azért volt változás, mert tavaly nyár előtt pont ellentétes állásponton voltam. Miatta felülírtam volna a Lex Ex-et, vagyis azt a törvényt, hogy nincs haverkázás az exekkel. 

Amióta ez megváltozott, és egyértelművé vált számomra, hogy nekem sokkal több kell tőle, mint barátság, sok minden történt, amivel számtalanszor bizonyította a barátságát és sokszor elbizonytalanított a szerelmében. Ez a helyzet jelenleg is. Leszögezte, hogy nem fordít nekem hátat, és beszélgetni, barátkozni szeretne (nyilván a közös gyerek sokat nyom a latban), viszont napnál világosabb, hogy párkapcsolatot nem óhajt. Én meg előbb tépném ki saját kezűleg a nyelvem, semhogy megkérjem, térjen jobb belátásra. 
Először is, a női büszkeség eleve kizárja ezt. Tudom, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb időszak büszke és sértett nőt játszani, de azt is tudom, hogy ha megalkuszom vele ebben, akkor saját magammal kerülök szembe, ezt pedig most nem engedhetem meg. Most amúgy is túl sok minden labilis körülöttem és bennem ahhoz, hogy ezt még a nyakamba vegyem. 
Ma olvastam egy érdekes cikket Müller Pétertől. Két okból is érdekes volt: először is, évek óta nem olvastam MP-t, mert túl elméletinek találtam, ma mégis valamiért rákattintottam. Másrészt azért, mert olyan volt, mintha megfogalmazta volna a gondolataimat helyettem. Idézem: 
„Mit tegyünk, ha nem szeretnek? Én elmegyek. Nem biztos, hogy ez a jó lépés, de én ezt teszem. Egy olyan légkörben, ahol nem szeretnek, nem bírok élni. Néha, persze, muszáj. 
Van, amikor nem lehet elmenni, maradni kell. Ilyenkor is a kijáratot lesem, de maradok. S igyekszem berendezkedni egy szeretethiányos életre. Mint amikor fogy a levegő és ritkán, keveset lélegzem, és igyekszem olyan helyre húzódni, ahol viszonylag még meleg van és oxigén. Keresem az idegen emberek társaságát, akikből valami kis jóérzés árad, jóindulat és emberség.” 

Az első fele egy az egyben igaz rám, azt hiszem, ez ütközik ki az ex-politikámban is. Ha nem szeretsz, nem maradok. Nem azért, mert nem tudnék, ha muszáj lenne, hanem mert nem akarok. Viszont van az a helyzet, amikor muszáj maradni, mint például most, amikor a Nagylány és a Picike miatt muszáj benne maradni egy olyan emberi kapcsolatban, amiből a nem-szeretés miatt kilépnék, ha tehetném. Hogy lesni fogom-e a kijáratot? Nem tudom, lehet. Mindig figyelem, hogy hol az „exit” felirat. Ettől még nyilván maradnom kell. 
Hogy be tudok-e rendezkedni szeretethiányos életre? Persze. Abban az esetben, ha megtalálom máshol a jót, a meleget. Legyen ez család, barátok, vagy akár egy névtelen fórum is, ahonnan pozitív visszajelzéseket kapok. Lehetnek ezek a gyerekeim is, akiktől megkapom mindazt a szeretet, ami az Embert életben tartja bennem. A Nő viszont ilyenkor hosszabb téli álmot alszik, hibernálja magát. Ez nem a mindennapokban mutatkozik meg a legjobban. Látszólag nő maradok, kisminkelem magam, normálisan öltözöm, fürödni is szoktam, le sem iszom magam. Egyszerűen csak megszűnök csillogni, ragyogni, lebegni. Megszűnök élvezni ezt az állapotot, mert a Nő csak annyira nő, amennyire a Férfi azzá teszi… 

Így aztán a kérdés adott, mivel a férfi kivonult a képből: vissza kell nyúlnom a régi érzéseimhez, és eltemetni a mostaniakat, hogy felül tudjam írni a Lex Ex-et? Ez igen szükségszerűnek tűnik, mivel másként nem fogunk tudni kommunikálni még arról sem, hogy milyen pelenkát vegyünk a gyereknek majd. Vagy éppen ellenkezőleg? Maradjon érvényben a Lex Ex, és szorítkozzak a legszükségesebb megbeszélnivalókra vele most, a többit meg bízzam az időre? 

Igazából mindkettőnek megvan a maga hátulütője. Ha haverkázni kezdek vele, akkor azzal együtt jár, hogy közelebb is engedjem magamhoz, mint amennyire ildomos, főleg, mert érzelmileg nem vagyok elfogulatlan felé (ej, de szépen megfogalmaztam azt a napnál világosabb tényt, hogy ha nem lennék fülig belezúgva még mindig, akkor nem enne a fene most sem… :D ). Ráadásul az, hogy az érzéseim megvannak felé, egy csomó olyan egyéb, járulékos érzelmet szül bennem, amik látszatra erősebbek: dühös vagyok rá, és vérig sértett amiatt, hogy eldobott. És ez csak a Nő bennem. Az Anya is morcos rá, mert mindezt a terhesség közepén vitte véghez. Mondjuk ez a kisebb tényező, mert a gyerekhez való hozzáállásával az Anyát megveszi kilóra, így ezzel nem kell annyira számolnom. Szóval a barátkozáshoz sem kifejezetten szerencsés terep egy aknamező. 

A nem-barátkozás átmenetileg jó megoldásnak tűnhet, hiszen még van 4.5 hónap a gyerek születéséig, így addig jó eséllyel elpárolog a haragom, ha nem beszélek és nem találkozok túl sokat vele. Valamennyit muszáj, a Nagylány miatt, de ha ezt sikerül kettőnktől függetleníteni, akkor még akár jól is kijöhetek ebből az egész káoszból… Miután meg meglesz a baba, kisebb gondom is nagyobb lesz, mint az, hogy haverkázzak-e vele vagy nem. Valószínűleg a lába nyomát is imádni fogom, ha biztosít majd nekem 3 zavartalan órát, amit alvással tölthetek, a szex pedig úgyis lekerülne az aktuális témák közül, mivel a szülés után előbb az orvos, aztán az életösztön tiltja a nemi életet. : ) 

Mindenesetre most hétvégéig el kéne döntenem, hogy melyik utat járjam vele kapcsolatban, mert jön a Nagylányhoz vasárnapozni, aztán hétfőn elkísér ultrahangra. Érdekes hétvége lesz…

Azt olvastam valahol, hogy a teljes belső harmónia eléréséhez el kell fogadnunk magunkat és meg kell szeretnünk testünket, lelkünket, elménket. Mivel az elmém menthetetlenül hasadozott, így nem esik nehezemre egyes részeivel egyes személyiségeimet szeretni, tehát ezt kipipáltnak tekintem. Lelkem jelenleg darabokban, de kedvelem ilyenkor, mert nem okoz felesleges drámákat. Halott indián a jó indián – mondotta a bölcs fehér ember egykor. Még mielőtt sziszegnétek, nem, nem vagyok rasszista, sőt! Vagy ha mégis, akkor a fehérek rovására. 
Tehát a lelkem. Amikor éppen egyben van és szárnyalgat, csillámlik, akkor egyesek nem általnak azt kivételesen árnyaltnak, érzékenynek és lenyűgözőnek nevezni, van, hogy elalélnak finomabbnál finomabb rezdüléseitől, van, hogy kevésbé. Tehát a lelkem is szerethető, legalábbis a jobbik fele biztosan. 

És ezzel el is érkeztem a mai napi feladatomhoz: mára azt tűztem ki magamnak, hogy kiválasztom a kedvenc testrészemet és mesélek nektek róla. Ugyanis a terhesség miatt lassan kezdem elveszíteni az önképemet, és a belső harmóniámat, amit nem hagyhatok, hiszen ha ezt elvesztem, oda lesz az életkedvem is, márpedig élni szenvedélyesen szeretek. Ha még jól emlékszem.. 

Tehát, mai kedvenc testrészem a bokám és lábfejem. Ez mindjárt kettő, de mivel ma van első szeresd-magad napom, ezért duplázok és kész. 
Tegnap lábprémirtás közben figyeltem fel arra, hogy egykor szép ívű bokáim - melyek csontja annak ellenére finoman emelkedett ki a kanyarulatból, hogy oda-vissza megszaggattam a szalagjait – egy nagy, püffedt, vizenyős valamivé lényegült. Páni rémületemben előbb csak döbbenten bámultam azt az izét, ami átvette egykor-szép bokácskáim helyét, majd eldöntöttem: nem adom fel, harcolni fogok, vissza akarom kapni a bokáimat!! (ezt éjjel döntöttem el, mert tegnap Pannikát akartam visszakapni, nyúzatlanul.. így küzdök a saját testrészeimért, nap mint nap, és mindez elég strapás. :D ) 

Számtalan gondolat fordult meg a fejemben, miként csapolhatnám le a szivacsos szerkezetű burkolatot, ami alatt vélhetően ott lennének a bokáim is. Tettem ezt azért, mert a szívemnek oly kedves tetoválások is meglehetősen furcsán mutattak felpuffadva. A szexin karcsú derekú angyalkám leginkább Boticelli hurkás kis figuráira hasonlított, míg az ördögfigurám úgy festett, mint egy XXL-es bártáncosnő lakkcsizmában. Mindez nem tett boldoggá, na. Nyomorom fokozódott, amikor a másik bokámon feszítő keresztre pillantottam, ami viszont anakondává hízott és felismerhetetlenül puffadozott. 

Mondhat nekem bárki bármit a terhesség alatti vízvisszatartásról, annak áldásos hatásairól és szükségességéről, van, amiből nem engedek. Nem vagyok hajlandó hordóvá válni, hacsak nem Bacardi érlelésre akarnak használni. Mivel nem ez az eset állt fenn, így este két zacskó fagyasztott borsóval bújtam ágyba. Nem, nem holmi perverz fantáziálásomat akartam így kiélni, hanem rákötöztem a nyomorultakat a bokáimra, mondván, hogy majd így lelohad a duzzanat. Nos, a duzzanat nem moccant, én viszont 10 perc múlva úgy reszkettem, hogy ha vízágyam lenne, szerintem összehánytam volna magam tengeribetegség miatt. 
Előbb két nagy takarót húztam magamra, majd az elektromos radiátort. Akármit is csináltam viszont, remegésem nem hagyott alább, így amikor már oda-vissza kicakkoztam a számat és elharaptam a nyelvemet, letéptem magamról a fagyott borsót és hebegve próbáltam káromkodni is, de ez annyira szánalmas volt, hogy végül csak röhögtem magamon. 
Mivel a vihogás nem kifejezetten alvásbarát, így hajnali 2 körül felébredtem ismét, mondván, hogy megint meccs van, majd az alatt kitalálom, mit tegyek a bokáimmal, holott ekkor már tudtam, hogy mi a megoldás. 

Kicuccoltam a nappaliba, bekapcsoltam a tévét és láttam, hogy egy nappal benéztem a meccset, majd ma éjjel lesz. Itt már eléggé ki voltam magamra akadva, ezért kapcsolgattam egy kicsit a tévét, hogy megtaláljam a tökéletes műsort, ami majd eltereli a figyelmem arról, hogy nemsokára leeresztem a folyadékot a bokámról. Bakker, szoktatok ti tévézni hajnalban?? Mindenhol pornó ment, amitől olyan ideges (és irigy..) lettem, hogy azt hittem, menten megőrülök. Nem győztem szörfözni a csatornák között, mire végül Animal Planet-re kapcsoltam, mondván, majd itt nyugtom lesz, nem kell azt néznem, ahogy mindenki mindenkivel, orrba-szájba, stb, nekem meg csorogjon a nyálam szálegyedül… 
Tudjátok mi ment Animal Planet-en? A mongol vadlovak szaporodási ciklusa. Hogy rohadna ki a vérük. Éppen azt részletezték, hogy a csődör minden kancának kedvére tesz, azok meg úgy riszálták a farukat, mint egy csapat gogo girl. Kezdett rohadtul elegem lenni, mivel még csak nem is enyhíthettem kínjaimon, tekintettel arra, hogy Pannika frissen volt nyúzva és még a gondolat is fájt, hogy bármi, vagy bárki, vagy akár én hozzányúljak. 

Gondolom nem kell magyarázni, hogy kissé feszült voltam. Kimentem a konyhába, fogtam egy kést, a varródobozt és némi tiszta konyharuhát, hogy megkezdjem a hadműveletet és víztelenítsem magam. Arra gondoltam, hogy ha ejtenék egy kisebb metszést a tök érzéketlenre fagyott bokáimon, akkor ott szépen kinyomkodhatnám a folyadékot. Mivel azonban van orvosi műveltségem (de legalábbis láttam a Vészhelyzet összes részét) tudtam, hogy ez nem teljesen kockázatmentes eljárás. Ráadásul rohadtul paráztam is attól, hogy késsel felaprítsam magam a nappali közepén. 
A varródobozban viszont találtam jó nagy tűket és a következő gondolatom az volt, hogy akkor majd úgy csinálom, ahogy a kosarasoknak szokták. Beledöfnek egy kurva nagy fecskendőt a térdükbe és már szívják is ki a sok löttyöt. Ha nekik működik, nekem is fog. Az egyetlen gondot az okozta, hogy nem volt otthon fecskendő, mivel sem cukorbeteg, sem heroinfüggő nem vagyok, így ezt sajnos passzolnom kellett. 
A tűk még szóba jöhettek volna, akár mint akupunktúrás kezelés is, de ez megint nem olyasmi, amibe szívesen belekontárkodtam volna, hiszen tisztelem a keleti tanok évezredes bölcsességét. Azért biztos ami biztos, meggugliztam a boka-akupunktúra kifejezést, amire kaptam kb 136.000 találatot, ennek felét kínaiul. Ekkor már sejtettem, hogy ez nem olyan, mint a bombakészítés, amit az ember vígan elsajátít otthon a youtube-ról. 

Ott ültem szomorúan a kanapén, két egykori bokámról álmodozva, miközben azt szemléltem, mivé lettek. Minden kétséget kizáróan a bokáim terhesek voltak. 
Ekkor pedig megvilágosodtam. Kérj, és megadatik – mondá az Úr. Én pedig elmentem a hűtőig és kértem tőle egy energiaitalt. Kiöntöttem két decit egy pohárba (ennyit ihatok meg egy nap, ez a maximum, aminél még eszemnél tudok maradni és a gyereknek sem árt), és élvezettel elkortyoltam. Hogy ez miért volt akkora spanyolviasz? 
Elmondom. 
Az energiaitalban koffein és taurin van, amik közül az egyik – a franc se tudja, melyik – vízhajtóként viseltetik az emberi szervezettel szemben. Felgyorsítja az anyagcserét, és a felesleges (valamint nem felesleges) vizet is kihajtja. Magyarul kipisili az ember. 
Leküldtem az energiaitalt, aztán fél liter citromos vizet, és visszamentem aludni, hogy várjam a csodát. 
Természetesen ez nem ment, hiszen miután felpörgettem a pulzusom és maximális ébrenlétet idéztem elő vízhajtás címszó alatt, csak heverésztem az ágyban és gondolkodtam. Ha energiaitalt iszom, mindig nagyon gyorsak a gondolataim, sokszor csak foszlányok, olyanok, mint a fény.. mire elérne a melege, már odébb is áll. Mégis szeretem ezt az állapotot, mert felfokozottak a reakcióim és sokkal gyorsabban, tisztábban látok át helyzeteket. Ja, és kevésbé vagyok romantikus is ilyenkor. Ez pedig rohadtul rám fért most, mert már kezdtem nagyon szenvedni a Pasi nélkül. Ez a módszer viszont beválni látszik. Nemcsak hogy szívfájdalmat csillapít, de a gondolataimat is olyan tempóban űzi-hajtja, hogy nincs időm leragadni az érzéseknél. 
Arról nem is beszélve, hogy hajnali 2 és 5 között elolvastam 200 oldalt a Túlélési Kézikönyvből, megtanultam kígyómérget kiszívni és kiégetni, voltam 7x pisilni és reggelre a bokáim szebbek voltak, mint fénykorukban. Érdekes éjszaka volt. :)

Mivel a terhesség – és a szakítás – hatására némiképp felborult a bioritmusom, a hormonháztartásom, valamint az érzelmi stabilitásom, így a szex és az evés után az alvást is feleslegesnek ítéltem az életemben, legalábbis átmenetileg kevéssé foglalkoztat. 

Ma hajnalban ugyanis felkeltem hajnali 3kor, hogy kosármeccset nézzek, elvégre NBA nagydöntő van, és számos okom van virrasztani is, azon kívül persze, hogy vizuálisan kiélvezkedjem magam a nagydarab, izzadt, fekete pasikon, akik közül mostanában az egyiken különösen sokat agyalok, párhuzamot véltem ugyanis felfedezni közte és a Pasi között, innentől kezdve pedig fel voltam piszkálva. Ne köss bele terhes nőbe – tanácsoltam LeBron James-nek valamelyik nap, de úgy nézett rám, ahogy a Pasi szokott, ha gondolatban éppen kettőt teker a nyakamon. Azóta agyalok a párhuzamokon, majd egyszer kifejtem, de most máson szánt az agyam. 

Az ébresztőre rezignáltan reagáltam, kinyomtam a fenébe, kivonszoltam magam a nappaliba, a szemhéjamat felragasztottam cellux-szal a homlokomra és nekiálltam szurkolni – LeBron James ellen, naná. Miközben mind sportértékileg, mind emberileg kezdtem élvezni, amit csinál – eeh, már megint.. francba. Bocs, hiába, odavagyok a kosárlabdáért, ez van. 

Az első negyed végén kornyadoztam kicsit, így elkúsztam a hűtőig. Egyrészt, mert ha kinyitom az ajtaját, világít, és ezt még most sem untam meg, ráadásul még fel is ébreszt a röhögés ezen. (mondtam, hogy nem nőttem még ki a gyerek-szerepkört :D) 
Másrészt tele van kajával és innivalóval. Nem mintha enni akartam volna, nem. Inni annál inkább. Szemeztem egy ideig a Bailey’s-es üveggel, majd fájó sóhajjal kivettem egy tál meggyet, amit a felette lévő polcon találtam. Arra gondoltam, készítek belőle meggylevet, mivel roppantul megkívántam. 

Mivel még sosem állítottam elő meggylevet házilag, így némi küzdelem (és konyhabútor takarítás) után be kellett látnom, hogy nem is ma fogom elkezdeni. Semmi baj, fénykoromban kurva kreatív tudtam lenni, ha kellett. Noha általában fizettek is érte, a legjobb ötleteim saját szórakoztatásomra születtek. Fogalmam sincs honnan, de az ötlet jött most is, nem váratott sokat. Eldöntöttem, hogy meggyes piskótát sütök. Elvégre a konyházás mindig is kikapcsolt. Kosármeccsel karöltve mindez, hajnali 4kor, kihagyhatatlanul csábos programnak tűnt. 

Bekevertem a piskótatésztát, visszaküldtem aludni a Nagylányt, aki fennakadt szemekkel vette tudomásul, hogy az anyja nem normális. Más magyarázatot nem látott arra, hogy miért verek tojásfehérje habot hajnalban, talpig véres hálóingben (igazából meggyleves volt), amikor ő aludna. Véleményét megosztotta velem is, nem vitatkoztam vele, így hagyott alkotni és visszament az ágyába. 
A meccs és a sütikészítés csak részben tudta lefoglalni a gondolataimat. Másik részük szeszélyesen csapongott, azon agyalva, hogy vajon a minapi témámat meg tudnám-e fordítani. Tudok-e annyira cinikus és kritikus lenni magammal és a nőkkel általában, mint amennyire élesen bíráltam a férfinépet? Szép kihívás, szeretem az ilyet, így egy picit szabadon engedtem magamban a gondolatokat, és megvizsgáltam a kérdést más aspektusból. Íme: 

Férfi – Apa – Férj 

A Férfi. – Idáig jutottam, miután leültem a klavihoz, majd hosszasan méláztam. Próbáltam felidézni mindazt, amit ez a szó jelent nekem, mindazt, amit megtestesít, miközben próbáltam nem gondolni arra, aki viszont ezt a szót testesíti meg a számomra. Így kivonultam magamból, és felülemelkedtem gyarló önzőségemen, hogy globálisan szemléljem a férfiak problémáját. 
Hamar rájöttem, hogy problémájuk az van nekik is, nem kevés. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy nincs az a pénz, amiért én el tudnék hosszú távon viselni egy nőt, de ebben a hitben ma is sikerült megerősödnöm. Minden tiszteletem a leszbiké, mert egy pasinál csak egy dolog kiborítóbb: egy nő. (Terhes nőről nem beszélünk, mert az kivételt képez minden szabály alól.) 

A Férfi – ha belegondolok, hogy mikor kezdtem pasira vágyni, akkor először Brad Pitt ugrott be, aki kiskamasz korom éjszakáit uralta, Tristan-ként a Szenvedélyek viharából, majd egyre hátrébb és hátrébb kellett lépegetnem az időben. Előbb csak általános iskoláig, ahol Petike szőke fürtjei kápráztattak el, majd még visszább, a szomszéd fiúig (érdekes, ő is szőke volt), akitől kaptam egy elefántos bögrét a 4. szülinapomra. A legszebb bögre volt a világon, amikor 17 évesen véletlenül elejtettem, úgy sirattam, mintha az ifjúságom lett volna oda. 
De még itt sem lehet megállni az időben.. egészen ovis korig kellett nyúlnom, mire megleltem az első emlékemet a férfi-nemről. Konkrétan középső csoportban mentem férjhez, majd nemsokára el is váltam, mert a rohadék megcsalt. Mással homokozott. A francba… lehet, hogy innen ered kóros bizalmatlanságom feléjük? :D 
Azt hiszem, ez az első emlékem arról, hogy pasiztam, de nem tartom kizártnak, hogy regresszív hipnózissal arra is fény derülne, hogy már az újszülött osztályon kokettáltam valami snájdig, kék cumis kis krapekkal. 
Ez két dolgot jelenthet: vagy én vagyok rohadtul laza erkölcsű és egy kurtizán génjeit hordozom, vagy pedig a női nem tényleg arra van kódolva, hogy élete a kezdetektől fogva a férfiak körül forogjon. Mivel nem vagyok – mindig – magam ellensége, így most az első lehetőségtől nagylelkűen eltekintek és marad a másik. 

A lányok kislány koruk óta a Férfit várják, erre készülnek, ez az a szerep, aminek először eleget akarnak tenni. Ők akarnak lenni a hercegnő, akiért eljön a fehér lovas herceg. Ők akarnak Csipkerózsikaként a szerelem csókjára ébredni ezeréves álmukból és ők azok, akik életük legszebb napjaként emlegetik az esküvőt, ami a pasik számára többnyire csak egy szükséges rossz, amin túl kell esniük. 
Természetesen a nőnek már egészen korán kialakulnak az elvárásai a reménybeli férfi felé, amiket át is ültet a kornak megfelelő környezetbe. Aligha tenne maradéktalanul boldoggá ma valakit, ha az udvarlója ténylegesen egy fehér ló hátán érkezne érte, mikor bálba viszi. (mondjuk ez alól is éppen kivétel vagyok, mert szerintem engem ezzel venne meg csak igazán :D). Ellenben a legtöbb nőnek/lánynak félrever a szíve egy dögös motortól, helyes kocsitól. Hogy elvárás lenne? Nem, dehogy az. Nyilván a férfi sem támasztja elvárásként azt, hogy a nő szép és szexi legyen, csak éppen nem árt, ha az. Nagyobbak az esélyek, ugyebár. 

Így hát a kisfiú – amellett, hogy eleve, neveltetése folytán nem a férj szerepre készül, hanem az önálló, független férfiéra – nyugodtan elkezdheti megspórolni a zsebpénzét villogós kisautó helyett pszichoterápiára, mert szüksége lesz rá. 
Korunk ugyanis beleégeti a mai férfiba, hogy a lakás és kocsi megteremtése az ő feladata, a nő pedig a jutalom, amit ezáltal elnyer. Ideális esetben mindezt legyen szíves 30, legkésőbb 35 éves koráig prezentálni, ellenkező esetben felszaporodnak a kínos kérdések. 

Az sem árt, ha a fent említett korig a Férfi kiéli a férfi-szerepet, netán meg is csömörlik tőle. Ennek nincs igazán párhuzamos párja a nőknél, érdekes módon társadalmunk a férfitől szinte elvárja a nagyvilági, hódító, csapongó életvitelt, míg a nő hasonló magatartás esetén azonnal erkölcstelen ribanccá avanzsálódik, és mint ilyen, értéke mélyen csökken a valamirevaló férfinép körében. Szép dolog az egyenjogúság, csak éppen nem létezik. 

Miután a Férfi eleget csatangolt a vadonban, megvívta hódító háborúit, egyéni kalandjait is kipipálta, és még életben van, akkor jöhet a családalapítás. Általában ez az után következik be, hogy betoppan a tűsarkas Nő a férfi életébe, fenekestül felforgatja azt, majd tornádóként továbbáll, a pasi pedig döbbenten ül a romokon, keresi az értelmet az értelmetlen felfordulásban, majd briliáns elmével kikövetkezteti: azért van káosz, mert a nő továbbállt. A káosz pedig nem jó, mert nem komfortos, nem megszokott, ergo: a férfi a nő után lódul és több-kevesebb macera után oltárhoz cipeli, hogy el ne veszítse élete szerelmét. Ekkorra már nagyjából minden nő kiválóan képes a kiszemelt pasit vagy a hasán, vagy a farkán keresztül manipulálni és elérni, amit akar. Uraim. Ha egy nő férjhez akar menni, akkor férjhez fog, ha a fene fenét eszik is. És eléri, hogy térden állva kérjék meg, ahogy az meg van írva. 
Valahol ezt egyébként a pasik tudják is, ezért éri őket tök váratlanul az, ha egy nő a gyűrűt látva kedvesen mosolyog, és annyit mond, „kösz, de nem”. Ez olyan, mintha valaki áthúzta volna a Gyűrűk Ura forgatókönyvét a közepén és az egyik csatában elpusztított volna minden pozitív hőst. Csóró gyűrű nem kell senkinek, nem akarja senki hurcolni. Szívás. 
A férfi ilyenkor először megkönnyebbül, majd összezavarodik és nem érti az egészet. A nő, ha csak taktikázott, finom rávezetést alkalmaz és megkéreti magát újra, néhány hét/hónap múlva. Ha viszont nem taktika volt, akkor nem érti, hogy miért nem örül a párja, hogy elkerüli a rabigát. 

Hm.. érdekes, nem? Nekik rabiga, nekünk életcél? 
Nagyjából igen, mert a két nem neveltetése alapvetően másról szól. A nőé arról, hogy jó feleséggé váljon majd, gyerekeket szüljön a férfinak és gondoskodjon a családról. A férfié arról, hogy vadásszon, harcoljon, gondoskodjon szaporulatról és tartsa el azokat, vagy ha nem, legalább haljon dicső és hősi halált, hogy legyen mivel villogni a szomszédok előtt. A nőt arra nevelik, hogy másért éljen, a férfit arra, hogy magáért. Ez pedig egy életre beleivódik mindkettőbe. 
Azok a sztereotípiák, amiket a mai kor bemutat, mint vonzó vonásokat a nőben (önállóság, függetlenség, talpraesettség, önközpontúság, stb) átmenetileg érdekes tulajdonságok csak. Arra elegendőek, hogy felkeltsék a férfi figyelmét, mert a nő ezektől más, mint a megszokott. De amint megismeri jobban – és a nő átalakul Feleség-üzemmódba, sokszor jóval az esküvő előtt még! - , rájön, hogy tulajdonképpen a Nő függetlensége nem olyan vészes, simán kezelhető. A Férfi lassan felhagy a férfi-státusszal, éppúgy, ahogy a Nő is felhagy a sajátjával. A Férfiből Férj lesz, a Nőből Feleség. A férj már nem hódít, letette a fegyvert, elege is van a folytonos strapából, abból, hogy hajnaltól napnyugtáig bömbölve vitézkedjen. Pihenni akar, nyugalomban lenni, élvezni a biztonságot, amit megteremtett, a javakat, amiket megtermelt, a Nőt, akit meghódított. A probléma csak az, hogy a nő szépen lassan éppúgy megszűnik Nőnek lenni. Ő is nyugalmat akar, szeretné boldoggá tenni élete párját és egy darabig működik is a neveltetés és az évezredes hagyomány, Asszonnyá válik, rendes, otthon melegét őrzővé. A gond ott van, amikor a Nő felébred benne, macskamód nyújtózik egyet, majd felölti a tűsarkút, és rálép a Feleség torkára, több figyelmet követelve magának. Igen, a Nő a Férfit akarja, nem a Férjet. A Férj ezt olybá érzékeli, hogy asszonya az ő ágyéka felett áll a tűsarkúval, jobb esetben mozdulatlan ragadozóként várva, hogy lecsaphasson, súlyosabb esetben ugróiskolázva. 

A Nőben ilyenkor mindaz, ami egykor vonzó, érdekes, csillogó és szexi volt, most ijesztővé, kiábrándítóvá és idegesítővé válik, főleg, ha igényeinek hangot is ad. 
Mert lássuk be, a legtöbb nő sokat beszél, de keveset mond. Elvárjuk, hogy a férfiak találják ki a gondolatainkat, hogy ne kelljen őket emlékeztetni dolgokra, amik számunkra fontosak. Vegyék észre az új frizurát, vagy a legújabb árnyalatú rúzst, ami ajkunkon csillan, miközben legyenek naprakészek abból, hogy mivel okozhatnak örömet. Rémlik, nem? Apró ajándékok, bókok, flörtök, pillantások, amiktől a Nő elkezdi jól érezni magát, és úgy érzi, ezek járnak is neki. A Feleség ekkor már maximum a fennmaradásért küzd, főleg, ha a Férj nem veszi észre időben a jeleket és nem észleli a közelgő cunamit. Márpedig valószínűleg nem észleli, hiszen napnál világosabb, hogy ő pont azért nősült, mert nyugit akart és nem állandó megfelelési kényszert, amit helyette kap. Szegény, szegény pasik. 

Na, mielőtt megszakadna a szívem értük, belekeverem a harmadik szereplőt is a képbe. Íme, az Apa. Érdekes módon ebben a szerepben nem sokat változtak a férfiak az évszázadok alatt. Ez teljesen egyéni beállítottságtól függő szerepkör. Akiben kódolva van a „jó apaság”, az 300 éve is jó apja volt a gyerekeinek és ma is az. Akiben ez nincs meg, annak mindegy, hogy mikor született volna, nem változik a helyzet. 
A rossz apákról most nem akarok sok szót ejteni, egyrészt, mert szomorú téma és az ilyeneket most kerülnöm kell a GYD miatt, másrészt, mert nem is olyan érdekes. 
A Jó Apa ugyanis az a szerep, amivel a Nő lekenyerezhető. Az a Nő, aki Anya is. Tekintettel arra, hogy a Nőnél csak egyetlen dolog erősebb, az pedig az Anya, így őt kell megnyerni. Ha a Férfi elvérzik ebben a csatában, a Férj pedig eleve esélytelen, úgyhogy jobb, ha bele sem kezd, akkor marad a Jó Apa. 
Az Anya ugyanis soha nem fog a Jó Apa ellen fordulni, soha nem fogja szabadon engedni a Nőt magában, hogy az átharapja a férfi torkát. A Jó Apa éppúgy szent és sérthetetlen az Anya szemében, mint saját gyereke. 

Ideális esetben persze, ez a három fő szerepkör a férfiaknál is megfér egymás mellett és több-kevesebb egyensúlyozással kordában tartható az Egyén. Legalábbis ideig-óráig, aztán, ahogy a nőnél, úgy itt is felborul az egyensúly és valamelyik szerep hangsúlyosabbá válik. Attól függően, hogy a férfi mennyire önmarcangoló alkat (általában sokkal kevésbé, mint a nők), és mennyire képes önmagát és a saját gyarlóságait elfogadni (általában sokkal jobban, mint a nők..), kerül ellentmondásba saját magával és a szerepeivel. Vagy éppen nem. 
Minden bizonnyal, ahogy létezik valahol egy olyan tökéletes nő, aki egyszerre hozza a 10/10 pontot az összes feladatkörében, úgy nyilván léteznie kell egy ilyen férfinak is, aki sikeres a munkában, jól keres, ezáltal képes a családjának biztonságot teremteni, mindezt napi 8 órában. A fennmaradó időt töltse a családjával, játsszon a padlón a gyerekekkel, lepje meg nejét saját készítésű vacsorával, közben figyelmesen beszélgessen vele, ne feledkezzen meg szülinapokról, évfordulókról, szülői értekezletekről. Lehetőleg emellett minimum egyféle sportban jeleskedjen, valamint hasa legyen kockásabb, mint egy tábla Milka csoki. Ápoltsága és mindig illatos mivolta oly evidens, hogy szóvá sem teszem, a szennyes zoknikat tegye a szennyes tartóba, használt tányért a mosogatóba. Természetesen legyen képes szót érteni olykor kissé hisztisebb asszonyával, segítsen fenntartani a nőben az egyensúlyt, kedvelje az anyósát, ápoljon kiterjedt baráti kört és hűsége asszonyához legyen megkérdőjelezhetetlen. 

Az alapvető különbségek egyike a két nemnél az, hogy míg a férfi relative könnyen köt kompromisszumot ebben és beéri 7-8/10-es pontszámmal is a nőtől, addig a nő általában köti az ebet a karóhoz, elégedetlen és mindig többet, jobbat akar. Nem mást, hanem tökéletesebb verziót abból, akivel van. Ez pedig állandó nyomás a férfin, amitől kétféleképpen tud szabadulni: vagy nem vesz róla tudomást, vagy kitör belőle. Ha nem vesz róla tudomást, akkor kockázatos döntést hoz. A Nő ugyanis ritkán adja fel, általában megpróbálja minden eszközzel elérni, amit akar, így változatos eszköztára minden elemét kész bevetni. Ezt többnyire a férfi is tudja, ezért egy ideig talán látszatmegoldásokkal él, vagy elege lesz és kitör. Ugyanis ahogy a Nő egy része sem uralható senki által soha, és nem lesz birtokba vehető sem, úgy a Férfi is megtartja ezt a részét. 
Az igazi Férfi, a Nagyvad, akire az igazi Nő vadászik, nem idomítható, csak szelídíthető, és nem tűri a pórázt, sem a rövidet, sem a hosszút. Kitör, ha meg akarják kötni, és ha úgy érzi, nem kapja meg, amit akar. 
Kitör, ahogy a Pasi is kitört mellőlem, amikor úgy érezte, hogy amit várok tőle, az túl sok neki és irányítani akarom. És mivel ő is egy Nagyvad, bizony azon kívül, hogy ilyenkor az ember hátralép, nem sok mindent lehet tenni. Legalábbis az én kezem meg van kötve, saját magam kötöttem gúzsba, és kioldani képtelenség. 
A Nagyvad nálam áldozatkészebb és alkalmazkodóbb Nő mellett tud igazán boldog lenni, számára kell az irányítás, a dominancia, az, hogy véleménye döntő legyen, a nő pedig támogassa, álljon mellette, legyen gyengébb nála de tudjon erősebb is lenni, ha arra van szükség. Az ilyen Férfi egy életre szóló kaland annak, aki tud vele bánni, és aki alkalmas erre a feladatra. Úgy tűnik, ez nem én voltam, vagy legalábbis most nem csináltam elég jól. 

Ha valakit érdekel, kisült a meggyes piskóta, egész finomnak is néz ki. A meccsből még van hátra egy kicsi, Lebron James-ről meg majd máskor kifejtem a véleményem. :)