aldatlanallapot

Tekintettel arra, hogy családi állapotom ismét átmenetileg egyedülálló lett, és egy kicsit lazábbra eresztettem a gyeplőt szőrtelenítés terén – mégis, ki a fene kedvéért fazonírozzak?? -, ma reggel konstatáltam, hogy ez azért nem állapot. Nekiálltam lábat borotválni, ami közben kishíján elájultam, amikor megláttam, hogy bedagadtak a bokáim. Legalább két liter vizet le lehetett volna csapolni róluk. Ezen aztán annyira elkenődtem, hogy még örülni is tudtam a a Pasi távollétének, mondván, hogy ezt nincs az az isten, hogy ezt megmutatnám neki.

Így megvigasztalva magamat, nekiláttam volna leborotválni Pannikát. Nem tudom, hogy említettem-e már, én már csak így hívom elsődleges nemi jellegem altáji megtestesítőjét. Pannika. Ez olyan kis helyes, nem közönséges, de mégis megvan benne minden betű. Na szóval. Szépen hanyatt feküdtem a kádban, lefújtam magam borotvahabbal, majd nekiálltam volna, de a hasam elérte azt a méretet, amikor már hol jobbról, hol balról kellett kikukucskálnom mögüle, hogy a szőrt is leborotváljam, és a véráldozatot is elkerüljem. Persze sehogyse boldogultam, dühös lettem és frusztrált, kib.sztam a borotvát a kádból, kimásztam utána én is, megtörölköztem és felhívtam egy kozmetikus ismerőst, hogy mikor tudna fogadni. Gazdasági válság van, mindenki szőrös muffal mászkálhat, mert azonnalra adott időpontot, így aztán átslattyogtam hozzá (két saroknyira van tőlünk), felhevertem az asztalára és sóhajtottam: tegye, amit tennie kell. 

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy már a terhesség előtt sem éltem az intimgyantával, sőt, nemrég óvtam is tőle mindenkit... Egyetlen alkalommal próbáltam ki, majd úgy döntöttem, hogy nyúzassa meg magát élve az, akinek két anyja van és vettem egy Gillette Mach 3-at. Ez kb erős 10 éve lehetett. Nos, az emlékek megfakulnak, vagy egyszerűen csak az ember hülyébb terhesség alatt, mint máskor, így azt gondoltam, csak nem vagyok olyan hisztis, hogy ennyit ne bírjak ki. A csaj felkente az első adag ragasztót, letapasztotta a papírral, miközben kedélyesen beszélgettünk. Aztán jött a művelet rosszabb fele: letépte a papírt. 

Nos. Nem idézném szó szerint, amit mondtam (kiabáltam), ugyanis a fájdalom engem szörnyen agresszívvá tesz és így utólag is nagyon szégyellem magam… A lényeg az, hogy az egyik papírt letépte, a másik rajtam maradt, de akkor én már leugrottam az ágyról, akkora terpeszben álltam, mint ide Kairo és bőszen kurvaéleteztem. Bárhogy is próbált rábeszélni arra, hogy folytassuk, de legalábbis fejezzük be, én már döntöttem, részemről a dolog akkor már egyszer és mindenkorra be volt fejezve. Felkínlódtam magamra a gatyámat és méteres terpeszben, sziszegve, könnyes szemmel hazavergődtem. Az a jó ebben, hogy szerintem a fél utca azt hitte, hogy szülök, mert kb erre utaltak nyögéseim és a testtartásom is. 

Itthon aztán végre kibőgtem magam, majd bealmoztam a hálószobába a tükör elé és megszemléltem a helyzetet. Na, bakker. Csóró Pannika egyik fele úgy nézett ki, mint a főtt rák, lüktetett és ragadt, a másik felén meg egy darab tapéta lifegett. Másodjára is elsírtam magam, kimentem a kamrába, mert úgy éreztem, hogy ez már sok nekem, muszáj innom valamit. Persze győzött a lelkiismeret (de már nem sokáig bírja...), így végül nem a gines üveget, hanem a rumaromát húztam meg. Legalább az íze meglegyen.. 

Ezek után visszamásztam a hálószobába és nekiálltam mindenféle csodakencével leszedni a maradék gyantát Pannika már megkopasztott feléről, majd amikor ez hellyel-közzel sikerült, foglalkoztam a leburkolt résszel is. Ez már macerásabb volt, ugyanis sejtettem én, hogy az a papír nem jó, ha sokáig ott marad, még akkor sem, ha az első ötletem az volt, hogy megvárom, míg a szőr nő egy kicsit, aztán cselesen ollóval majd alányúlok és jól levágom. Aham, persze. A tapasz a bőrömhöz volt tapadva, azt meg mégse várhattam ki, amíg az is lehámlik. 
Így aztán feszegettem, nyírogattam, beáztattam, kamilláztam, még síkosítót is tettem rá, közben nagyon sokat káromkodtam és kétszer belerúgtam a tükörbe is, mire sikerült leszenvednem magamról. Ember nem volt még olyan boldog, mint én akkor. Rögtön fogadalmat is tettem, hogy lelkesen gyakorlni fogom a vakon-borotválást. Elővigyázatosságból a Betadine-t bekészítettem a kád szélére, hogy ha sikerülne körülmetélnem magam, akkor legalább ne fertőzzek és vérezzek el a saját kádamban. :)

Voltam 12 hetes ultrahangon, amire a Pasi nem tudott eljönni, munka miatt. Ezen természetesen megint ment egy kör vita, de aztán nagyvonalúan nem emlegettem neki többet, gyötörte a bűntudat amúgy is rendesen. 
Reggel fél 8ra kellett mennem, ott üldögéltem már negyed 8kor a váróban lelkesen. A doki persze késett pár percet, de aztán úgy tűnt, hogy semmi akadálya nem lesz a kulcsfontosságú betekintésnek. Gondoltuk ezt mi, naívan. 

Merthogy magzatom teljes erőbedobással aludt, és esze ágában nem volt megfordulni, hogy a tarkóredője mérhető legyen (eszméletlenül ki vagyok most kupálva mindenféle betűrövidítésből és azok jelentéseiből :D). Elheverészett kényelmesen, szopta az ujját és nagyjából szopatott minket is. Lehetett hosszat, combcsontot, koponyát mérni nála, de tarkóredőt azt nem. 
A doki szenvedett egy fél órácskát, aztán közölte, hogy most menjek el sétálni, egyek valami jó kis reggelit, keltsem fel a gyereket és jöjjek vissza fél óra múlva vele. 
Okés. 

Elmentem sétálni, közben ettem is (ezt továbbra is nagyon élvezem), aztán visszamentem, mondván, hogy na most majd. Felültem a székre, doki nekifog, hurrá, a gyerek nem alszik. Helyette úszkál a gyerekzsákban, integet a kezével, bicajozik a lábával. Ja, hogy a tarkóredő? Az továbbra sem látszik, nem fordul át. Köszike. 

Gyerünk át hasi ultrahangra - mondja a doki, láttam rajta, hogy fogy a türelme, de becsületére legyen mondva, hogy nem anyázott, hanem módosította az értékeinket, orrcsontot mért meg talphosszat. (ezen behaltam amúgy. 1 centis talpa van a gyerkőcnek :D ) 

Felfeküdtem hasi ultrahanghoz, doki nekikezd, gyerek elúszkál. Úgy negyed óra múlva a doki már tépte a haját, hogy soha az életben nem fogja tudni megmérni a tarkóredőt, hiába bökdösi, nyomogatja, terelgeti csóró gyereket, az köszöni szépen jól elvan, szerintem röhögött is rajtunk. 
Aztán végül egy óvatlan pillanatban magzatunk tett egy félfordulatot és a szemfüles doki rögtön rárepült a dologra, elcsípte a tarkóredőt és diadalmasan szögre is akasztotta az ultrahangot. 

Kunyeráltam tőle egy fényképet, hogy elküldjem a Pasinak, aki szerint az UH egyértelműen fiút mutat. Nem, nem azért, mert a Pasi közben ledoktorált és már jobban megmondja a kép alapján, mint a dokim, hogy fiú vagy lány a baba, hanem mert szerinte egy lánynak nincs ekkora feje. Ez a tudományos magyarázat. Pfff. 

Az ultrahang megnyugtató eredménye után úgy döntöttünk, ideje beavatni a Nagylányt is, hogy kistestvére lesz. 
Megmutattam neki a fotót és megkérdeztem, hogy szerinte mi ez. 
A válasz kapásból jött: 
- Csörgőkígyó. 
Nem kicsit röhögtünk, majd bíztattuk, hogy próbálkozzon tovább. A tippek pedig jöttek: 
- Farönk. Tenger. Hullám. Szikla. 
Amikor aztán a fülébe súgtuk, hogy se nem csörgőkígyó, se nem farönk, hanem a kistesója, nagyon izgatott lett. 

Azóta mindenórás téma a kistesó és a szülés, a terhesség minden velejárója. Mindent tudni akar, puszilgatja a hasamat, jóéjt kíván Farönknek (merthogy azóta is így hívja), és állatkertet épít neki a gépen, hogy legyen majd mivel játszani a gyereknek, ha megszületett. :)

1. Ne vedd meg azt a tűsarkút, amit egy kirakatban pillantottál meg, az első és utolsó gondolatod az volt, hogy „Aztakurva, de gyönyörű, ez kell nekem!”, fittyet hánysz arra, hogy csak fél számmal kisebb van a méretednél és lábon hordod ki az infarktust, ami az árától tör rád. Mindaz, ami a terhesség előtt normális volt, vagy legalábbis áthidalható, a terhesség alatt és után bődületes baromsággá változik. A cipő persze kétségkívül gyönyörű (akárcsak az az éjkék darab, ami a minap flörtölt velem egy kirakatban, némi cifra kőberakás csillogásával csábítgatva… oh, még mindig könnyek szöknek a szemembe tőle, ha csak rágondolok…), és nyilván normál esetben azt sem bánnád, ha fél számmal kisebb, mint kellene, hiszen bőszen vallod azt az elvet, hogy „majd kitágul/bejáródik”, vagy ha mégsem, akkor biztos vagy benne, hogy VAN az a randi/alkalom, amire akkor is felvennéd, ha két ujjadat csonkolnod kéne a viselése után a lábadon. Jelzem, NINCS. A terhesség alatt a lábad eleve szétlaposodik és legalább fél számot nő is, ráadásul rosszul vagy, ha ki kell lépned a lapostalpú strandpapucsból. Nem beszélve arról, hogy ha kicsit is átlagnő vagy, akkor máris úgy jársz, mint én, vagyis mint egy pingvin. Képzelj el egy pingvint tűsarkúban. Na ugye. Hagyd abba a röhögést, én se vettem meg a kék cipőcsodát. 


2. Ne vágasd le a hajad, mondván, hogy milyen jó lesz, hogy az új frizura eltereli a figyelmet az egyre növő hasadról. Először is, csak számodra tereli el, mindenki más úgyis a hasadra fókuszál először és rohadtul nem érdekli, hogy mi van a fejeden. Leszámítva, ha az egy szép nagy pattanás a homlokodon vagy az orrod közepén, mert akkor biztos lehetsz benne, hogy erre kérdez rá mindenki először a sarki zöldségestől a munkatársakig. Az élet szép. A hajvágás meg tapasztalat, a minap még remek ötletnek tűnt. Ma már nem vagyok erről meggyőződve. 


3. Ne meséld el az álmaidat életed párjának. És ha lehet, másnak se. A terhességi álmok hullámvasútját rajtad kívül úgysem érti meg senki. Főleg nem az erotikus, netán erősen pornográf tartalmúakat. Hidd el, egyetlen férfi sem akarja azt hallani, hogy mekkorát élveztél álmodban, miközben a szomszéd srác és a vízvezeték szerelő együtt döngetett meg a konyhapulton. Jelzem, én sem szívesen hallanám, hogy életem párja a takarítónővel és a bébiszitterrel orgiázik álmában. Ha reggel még csillogó szemmel el is mesélné, akkor alighanem beleállítanám a kenyérvágó kést a kézfejébe. Jobb a békesség, tanulj meg hallgatni, a túlzott közléskényszer így is elég sok bajt hoz még a fejedre. 


4. Ne hagyj ki egyetlen lehetőséget sem, ha pisilhetsz. Ha valaki, hát én roppant kényes voltam a nyilvános pisilésre és igen kevés hely felelt meg pikírt ízlésemnek. Ilyen volt a Meki és a BK vécéje, a mozikomplexumé és a cukrászdáké. A benzinkutak már kétesélyesek voltak, a sima nyilvános slozik pedig szóba sem jöhettek. A Nagylánnyal a hasamban is lejjebb adtam már az igényeimből, de most meg egyenesen keresem az alkalmat, hogy hová térhetek be egy kósza pisilésre. A táskámban rúzs helyett intim törlőkendőt tartok, hitelkártya helyett fém százast, hogy biztos beengedjenek. A szükség nagy úr. 


5. Ne menj intimgyantára. Igen, ez is saját tapasztalat, úgyhogy maximálisan igaz. A női szervezet a terhesség alatt túl érzékeny, túl kifinomult, túl hisztis és túl kevéssé tolerálja a kellemetlenségeket, így kár kitenni olyasminek, ami elkerülhető. A borotva kiváló alternatíva, fájdalommentes és némi gyakorlással bekötött szemmel is biztonságosan használható. 


6. Ne vegyél csípőnadrágot. Eddig sem voltam az a nádszálkarcsú alkat, így utólag számomra is érthetetlen, hogy miért pont most kezdtem el vonzódni a csípőgatyákhoz, amikor kezdek úgy kinézni, mint aki lenyelt egy kisebb dinnyét egyben. Gondolom onnan ered ez a gondolat, hogy ha a csípőmön van, akkor nem nyomja a hasamat. Hülyeség. Ugyanúgy nyomja, csak lejjebb, ami még rosszabb. Ráadásul a csípőm amúgy is külön életet él mostanában. Jobban mondva a medence csontom. Ugyanis érezhetően átalakulóban vagyok. Roppant felvilágosult bigeként (meg mert egyszer már előfordult velem ez a lábszétcsúsztatás az előző terhességem alatt) tudom, hogy ez tök természetes, hiszen Természet anyám így készíti fel testemet a szent feladatra. Ez egyébként a gyerekszülést jelenti itt most, ha valaki esetleg nem kapcsolt volna. Hétköznapibb nyelven hely kell a kölöknek majd, hogy elő lehessen préselni. 

Ennek örömére minden felállás-leülés számomra azzal a tudattal jár, hogy most fog a bal lábam végleg kiesni a helyéről és majd vonszolhatom magam után egy bőrdarabon, jobb esetben ínszalagon lifegve. Arra, hogy mikor zártam össze utoljára a lábaimat, már nem is emlékszem. És most nem a léhulásra gondolok, habár arra sem emlékszem… 
Aludni is úgy alszom, hogy egy bazi nagy párnát tömködök a lábaim közé, hogy kényelmes legyen az oldalamon heverés, miközben eligazgatom a hasamat és a melleimet. Bakker, mint egy tyúkanyó a tojásait. Brrr… Elhihetitek, ebben az ég világon semmi erotikus nincsen. 
Szóval a csípőgatya nem opció, mert szerintem eleve ilyen méretben, ami nekem lett, már nem is gyártanak, ha meg mégis, akkor az vitorlavászonból lehet, esetleg sátorponyvából. 
Arról ne is ejtsünk szót, hogy amikor a turiban felpróbáltam kettő, azaz kettő darab nadrágot, milyen rohadt ideges lettem, mert az egyiket nem tudtam felhúzni a csípőmön, a másikat meg nem tudtam begombolni rajta. Így aztán egyelőre maradt a jó kis gumis derekú vászonnacim, de érzem már, hogy nem fogom megúszni a nadrágvásárlást, mert lassan meg fogok ebben sülni, elvégre jön a nyár. Kéne valami rövidebb, de olyan, ami komfortos. 


7. Ne stresszelj a strandon. Ha valaki, hát én most fóbiás vagyok a hasam miatt, és mivel egész eddig ki sem tettem a lábam a lakásból hosszú gatya (csak ebben fér el normálisan a hasam) és valami blúz/póló/stb nélkül, így habtestem oly fehér, mint a friss januári hó. Tehát nem pusztán az lesz a gáz, hogy ki kell nemsokára merészkednem a strandra, ott világítva a sok napozó között, miközben senki nem fogja elhinni nekem, hogy imádom a napot, hanem még ott van az a helyes kis dinnye is, amit magamban hurcolok. És hazudik, aki azt mondja, hogy az csak oldalról látszik. F.szt. Látszik az elölről, hátulról, alulról, felülről, mindenhogyan. 
Viszont mivel a lábaim csúsznak ki alólam, és úgy általában kezd néha fárasztani a hasam hurcolása, semmi pénzért nem hagynám ki, hogy egy kicsit lebegtessem a babát. Meg persze magamat is, úgyhogy nagyvonalúan úgy döntöttem, hogy nem stresszelek a fürdőruha miatt, lesz ami lesz, felveszem, és nem érdekelnek mások, amíg nem hívják a Greenpeace-t, hogy Moby Dick partra vetődött és vissza nem kezdenek lökdösni a vízbe. 
Szóval ha én nem stresszelek, akkor senkinek nincs rá oka. Menjetek strandra, fürdőbe, Balatonra, majd mindjárt mondom, hogy pontosan hova, ugyanis én még legalább két hétig nem megyek, úgyhogy addig tessék hozzászoktatni mindenkit a puttonyos fürdőruhások látványához serényen, hogy mire én jövök, már senki rám se bagózzon, és ne kelljen stresszelnem. :) 


8. Félidő után ne menj gyilkolászós – lövöldözős - sikítozós filmre a moziba, ugyanis magzatod a hasfaladon keresztül próbál majd előtörni az Dolby Digital áldásainak köszönhetően. Ezt szerencsére nekem nem kellett még megtapasztalnom, de a húgom mesélte, hogy ő 7 hónapos terhesen gondolta úgy, hogy jó ötlet valami trancsírozós horrort nézni, mert galamblelkű terhesként erre szomjaztak az érzékei. Nos, gyermeke másként vélekedett és az első halálsikolyok után ő is belekezdett a film illusztrálásába – belülről. Húgom esküdözött rá később, hogy a gyerek páros lábbal készült kirúgni a hasfalát, miközben eltökélten rágta a köldökzsinórt, csak hogy szabaduljon. Az anyai önfeláldozás nem ismer határokat, az első 10 perc után szépen kijöttek a filmről és elmentek kacsákat etetni, hogy lecsillapodjon a kis gyilkológép odabent. Mivel én sokkal okosabb vagyok, mint a húgom (legalábbis szeretem ezt hangoztatni :D), így már eleve otthon néztem meg a Piranha 3DD-t, normális hangerőn. Ja, és félidő előtt. Hiába, no. Mások hibái arra valók, hogy tanuljunk belőlük, vagy hogy ismételjük őket. Hibája válogatja. 


9. Ne hagyj ki egyetlen alkalmat sem arra, ha alhatsz. Ha van rá lehetőséged, aludj délelőtt, délután, este, éjszaka, sőt, ha képes vagy rá, fejleszd tökélyre az alvajárást is, hogy a környezetednek ne tűnjön fel, hogy valójában nem vagy magadnál. Ezt egyébként a terhesség során amúgy is tapasztalja az ember magán, olyan, mintha csak úgy történnének a dolgok körülöttem, mintha álmodnám őket. Sokszor rá is csodálkozom egy-egy eseményre, hogy „jéééé”, csoda, hogy meg nem bökdösöm a környezetemben lévőket, hogy igaziak-e. Az alvás csodálatos dolog, már ha képes vagy rá az álmaidtól, a hasadtól, a fájó-feszülő melledtől, vagy a pasidtól. Nekem pasim most nincs, de minden másom igen, úgyhogy kicsit sem vagyok empatikus: aludd át a szexet is, ha tudod. Nyögdécselhetsz álmodban is, én is szoktam, főleg, ha begörcsöl a vádlim a kálcium-hiánytól. Amint megszületik a gyereked, úgysem fogsz rendesen aludni legalább 2 évig. Nem mintha a tartalékolás bármivel is enyhítené majd azt a helyzetet, de legalább addig is legyen az ember lánya kipihent. 


10. Ne most szerződj komolyabb szerepre, vizsgára, és úgy egyáltalán, sehova ne indulj el a határidőnaplód nélkül, mert az emlékezőtehetségednek búcsút inthetsz kb abban a pillanatban, amikor pozitív lesz a teszted eredménye. 
Egyrészt egy csomó minden jár a fejedben, ami eddig nem és kell nekik a hely, másrészt mindaz, ami eddig bitangul fontosnak tűnt az életedben (határidők, megbeszélt találkozók, bejelentések, stb) hirtelen távoli és apró, jelentéktelen dolgokká süllyednek a szemedben, hiszen a világ egyik legnagyobb csodáját viszi éppen véghez az ember lánya: életet teremt, a semmiből, saját magából. 
Nálam a terhességi amnézia olyan méreteket öltött már, hogy nemhogy nagybevásárlásra, de még a sarki boltba se indulok el lista nélkül, amin az első pont az, hogy levinni a szemetet.. 
Még így sem biztos, hogy sikerrel járok, ugyanis simán lehet, hogy elfelejtem elővenni a boltban a listát, vagy ami még gyakoribb, nem viszem magammal. A boltos csaj elnéző velem, nem egyszer bírta már ki röhögés nélkül azt, hogy negyedjére is felbukkanok egy nap alatt, sőt, a múltkor javasolta, hogy faxoljam át nyugodtan a listámat, összekészíti a cuccot, mire jövök. Meghatóan kedves ajánlat volt, megadta a számát is, csak sajnos nem emlékszem, hová írtam fel… 


+1 : Ne hallgass egyetlen olyan idióta listára sem, ami pontokba szedi, hogy mit csinálj és mit ne a terhességed alatt! :)

Azt mondják, a világot egy vékony pókhálófonál tartja csak egyensúlyban, amit az Istenek saját szórakoztatásukra sodortak nyálból és könnyekből. Bájos hasonlat. 

Mostanában nagyon ráérek, mert a doki nem tágít és továbbra is veszélyeztetettnek ítéli meg a terhességemet, ami által napi 6-8 óra ágyfogságra ítélne.. LOL, múltkor is alig bírtam ki röhögés nélkül ezt a halál komoly utasítást.. 6-8 óra a szokásos alváson kívül ágyban??? Max szexmaraton esetén menne, de az meg se nem kímélő, se nem aktuális, lévén, hogy a Pasi sehol, más meg nem hoz lázba. 
Szóval marad az, hogy jó esetben napi 2-3 órát fekszem, rosszabb esetben meg nem és bízom a pókfonálban, ami ha képes a világot is egyensúlyban tartani, akkor egy olyan bagatell dolog, mint a terhesség óvása, meg sem kottyanhat neki.. 

Ilyen kivételes fekvős alkalmakkor tévézni szoktam, ami abból áll, hogy bekapcsolom valamelyik monoton, nyugodt hangon beszélő csatornát és onnantól kezdve nem figyelek rá, hanem hagyom a gondolataimat csapongani. Ilyenkor szoktam eldönteni, hogy másnap rózsaszínre kellene festeni a hajamat, vagy éppen azon agyalni, hogy miért is olyan átkozottul nehéz egyensúlyt tartani magunk körül. Vagy csak nekem akad ez a falat folyton a torkomon? 

Számtalan szerep van, amit az életem során betöltöttem, és ahogy jön egy újabb, nem veszik el a régi, csak átalakul és sok esetben elő-előtör, megpróbálva felülírni új funkciókat és feladatokat, ezzel totálisan kiborítva engem és ezáltal a környezetemet is. 
Belemászok egy igen triviálisba, csak a példa kedvéért: 

Először is az ember Gyereknek születik, ezt a szerepet éli-játssza 15-16 évig, amíg el nem kezd átváltozni Felnőtté. A folyamat évekig tart, és teljesen sosem lesz az ember sem egyik, sem másik. Nálam legalábbis nem megy. Gyerekként úgy éreztem, hogy sokszor túl sokat várnak tőlem, túl hamar kezdenek felnőttként kezelni. Felnőttként pedig számtalanszor éreztem azt, hogy noha vezethetek, szavazati jogom is van, mégis „gyereknek kuss a neve” sok dologban. Talán több szülő-gyerek beszélgetéssel ezek az anomáliák feloldhatók lettek volna, de ahogy már említettem korábban, a családunkban nem igazán dívott sem az őszinte, nyílt, megértő és támogató beszélgetés, sem a szándék- és érdekmentes kommunikáció. Mostanra jutottam el odáig, hogy nagyjából (de messze nem tökéletesen!) kezelem ezt a helyzetet és el tudok szakadni olyan sztereotípiáktól, hogy mi mindennel tartozik a gyerek a szülőnek, stb. 
Ennek ellenére most a Nagylánnyal újraélem a saját gyerekkoromat ismét, és próbálom őt nem beskatulyázni egyetlen szerepbe sem, mindezt úgy, hogy egyértelműek legyenek a határok, amik rá, Gyerekre és rám, Felnőttre vonatkoznak. Természetesen ez igen ritkán sikerül. :) 

Ennél az előbbinél jóval komplikáltabb, és momentán leginkább foglalkoztató kérdés a Nő- Anya - Feleség témakör. Hehe, vicces ezt leírni, mert ha egyetlen szóban szeretném összefoglalni a véleményemet a házasságról házasulandóknak, az ez lenne: NE! 
Sosem voltam és nem is leszek feleség, hacsak valami idióta ki nem várja, amíg jegyben nem járok Mr. Alzheimer-rel majd és le nem csap a kezéről. 
Ennek ellenére a két szerep megosztó és éppúgy vonatkozik pecsét nélküli párkapcsolatban élőkre, mint a pecsétesekre. 
Mert mit csinál a nő? Tündököl, csábít, nevet, a haját matatja, felhőkön ücsörög lábat lógatva és szabadon élvezi az életet. Persze eközben idegbajt kap a pasiktól, hol attól, hogy a kiszemelt nem óhajtja őt, hol attól, hogy túl rámenős, stb. Azt hiszem, a nő szerepét sokféleképpen körbe lehetne írni, definiálni, és nyilván mást jelentett 200 éve, mint most, de mivel önző módon engem most a saját korom érdekel, így nem nyúlok vissza Éváig. A Nő ma attól nő, hogy élvezi a nőiességét, annak minden előnyét. A hátrányait meg igyekszik áthidalni. 
Hogy nő vagyok-e? Persze. Hogy NŐ vagyok-e, csupa nagybetűvel? Már nem és ez nem tetszik. Nem tetszik, mert betüremkedett egy-két másik szerep az életembe, amik megzavarják a gondtalan Nő-szerepet. 

Itt van mindjárt az Anya. Az Anya, akár milf, akár nem, nem csábítgat pasikat a játszótéren, de még a saját pasiját sem, mert a lebüfizett hálóing és a falra kent répapüré takarítása se nem erogénes, se nem szexis dolog, nem beszélve a kialvatlanságról és főleg - a megváltozott küldetéstudatról.

A Nő élvezi és éli a világot, míg az Anya működteti azt. Kérdezd meg, mi a különbség cirkuszba járni vagy cirkuszban dolgozni. A bohóc nem mosolyog, még ha azt is látod, hanem befelé sír. Na ezt teszi az Anya is. Mondom ezt úgy, hogy imádok anyának lenni, imádom a gyerekemet, és soha, semmiért nem adnám oda ezt az édes szolgaságot, mert egyszerűen nem tudnék létezni nélküle. Ettől még érzem, hogy lemondásokkal jár, érzem, hogy hogyan alkuszik meg a bennem lévő Nő előbb apró, majd mind nagyobb dolgokban. Először csak abban, hogy megelégszik heti egyszeri lábborotválással is, majd abban, hogy esti mozi, randi és erotikus célú hempergés helyett az ágyról a kispárnára és 3 óra összefüggő alvásra asszociál. Később abban, hogy természetessé válik, hogy kifelé erősnek kell látszani és biztos alapnak, miközben befelé korántsem olyan biztos ez az egész helyzet, és a Nő elbizonytalanodik, kérdez, frusztrál, nem ért és dühöng, az Anya azonban elnyomja, mert már régen erősebb nála. 

Hogy hol ezzel a probléma? Ott, ha FÉRFI is van a dologban. Nem tucatférfi, mert azzal nincs gond, nem tényező, egy Anyát nem tud megzavarni egy átlagos pasi. Legyen annak bármilyen kockahasa, egy Anyának előbb jut eszébe róla egy 9 elemes puzzle, mint az, hogy közelről szemlélje az izomkötegek táncát, mondjuk aközben, hogy meglovagolja a gazdájukat. Az Anya agya átalakul és teljesen immunis lesz a férfiakra. Nem úgy a FÉRFIra, aki ideális esetben gyermeke apja. Kevésbé ideális esetben meg csak úgy egymásba botlottak, gyerek előtt-után-közben, amikor éppen sikerült (mint mi, habár nálunk még ez sem ennyire egyértelmű). És az Anyában felébred a Nő, aki döbbenten, rémülten és szájtátva bámul a tükörképére. Az Anya és a Nő ugyanis egyazon testen és agyon osztozik, ami máris bőven sok lenne, de ezzel még nincs vége, mindjárt kitérek a többi szereplőre is. 

A Nő és az Anya azon felszínes vitáit, melyeket az összefogott haj praktikusságáról vívnak a dögös, szemkápráztató loknik szépségével szemben, össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor mindebbe a játékba bekapcsolódik a Feleség is, vagyis a Férfi társa. 
A Feleség egyébként a Nő továbbfejlesztett változata lenne, de sajnos ez nem egészen így működik, a kettő ismét meghasonlik, alighanem a Nő összeférhetetlensége miatt. Erre egyébként a történelemben számtalan kiváló példa fellelhető: a Nő nem tűr riválisokat. Az Anyát még csak-csak elviseli, kisebb idegösszeomlásokat és némi hullámzó kedélyállapotot okozva, hiszen a Nő érzelemgazdag és érzékeny, így éppúgy kötődik a gyerekeihez, ezért elnéző az Anyával szemben és viszonylag ritkán nyírogatja. 
Nem úgy a Feleséget. A Feleség az a személy, aki a Nőből lett, miután a Férfi szerelemre lobbant iránta, majd magához láncolta (tetszés szerint ez lehet esküvő, érzelmi kavalkád, hormontúltengés, bankkártya- vagy orgazmusfüggőség, stb, bármi, ami a Nő eszét elvenni képes). A Nő hosszú szempillákat rebegtetve, magas tűsarkon egyensúlyozva, ártatlan titokzatossággal elcsavarta a Férfi fejét, aki asszonyává tette. És máris kész a totális, irreverzibilis, non-operábilis probléma: A Nő feladta a függetlenségét azért, hogy a Férfi mellett kiteljesedjen. Aham. Állati jól hangzik. És miben teljesedik ki? 

Megtalálta erősebb felét? – Meg. Aki ezután a saját gyengeségére emlékezteti. Öngól, cicamica. 

Biztonságban van, hiszen a Férfi vadászik, lándzsával hadonászva megóvja, ami az övé? – Hát hogyne. A férfi reggeltől estig vadászik és már nem tépdes vadvirágokat szerelme után sóvárogva. A dicső harcos képe már a múltté, és az izzadó hónalj is veszít a férfias vonzerejéből, ha a hozzá tartozó hím mindösszes kérdése az egész napos vadászat után az, hogy mi a vacsora… Ráadásul a korábban oly nagy kitüntetésként számon tartott szerelmezés is átalakul valami rutinszerű gyönyörhajszolássá, ami után a férfi beszélgetés és romantikus cirógatás helyett a fal fele fordul és már horkol is. Örüljön a nő, ezt akarta. A férfi a nőé, a nő a férfié. Ha lázadozik is ez ellen a Nő, ideig-óráig még önmagát is elhallgattatja a jól bevált klisékkel, miszerint a lángoló tűz helyett mennyivel jobb a csendesen izzó parázs. Jah. Ha az ember fóliában sült krumplit készít a tábortűznél. De a hitvesi ágy szép lassan pernyévé lesz a langyos hamu miatt. A férfi pedig birtokának tekinti a nőt, miként az egykor kívánta. Birtokának, ahogy a tévét, kocsit, cserepes növényt. Ám míg a kocsi és a tévé vajmi kevés energiabefektetéssel is kiválóan működik, a növényt és a Nőt locsolgatni kell, tápoldatozni, olykor átültetni, jobb és új földet biztosítani neki, ha azt akarja az ember, hogy virágozzon. Namármost. Egyetlen olyan férfi ismerősöm sincs, aki saját szobanövényt tartana, nemhogy gondozná azt évek óta. No comment. 

Megvan az anyagi biztonság, jó partit fogott a Nő? – Ha az ösztöneit követte, akkor vagy egy erős hímet vagy egy sikereset választott párjául, lehet gratulálni. Erről szól a létfenntartás. Ha ez az ösztön kevéssé erős benne, akkor viszont a férfi egészen biztosan átkozottul jól néz ki, vagy kivételes tehetség az ágyban. Nekünk nőknek tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi miatt esünk bele a kiválasztott egyedbe. A rózsaszín köd jön, lát és letarol. A hőn áhított biztonságérzet pedig magával hozza az alaptézist, amit a férfi követ: amit megveszek, az az enyém. Viszlát, független, önálló Nő. Helyette itt a kiszolgáltatott és bármikor megalázható asszonyállat, aki eladta magát – árfolyamtól függően – egy szép kocsiért, medencés házért, nyaralásért, vagy éppen néhány brillért, fukszért, bizsuért, ki mire tartja magát. A Férfi pedig elégedetten hátradőlve sörözik a haverokkal és röhög a tézisen, miszerint minden nő kurva, de soha nem fogja azt mondani, hogy „Nem, nem mind, mert például anyukám, meg az asszony kivételek, ők aztán olyan, de olyan mások, hogy ihaj.” 

Boldoggá teszi a Férfit? – Persze. Ideig-óráig, amíg a Férfi is azt kapja, amit akar. A gond ott van, hogy a Férfi a Nőt akarja, akibe belezúgott. A Nő közben viszont Anya és/vagy Feleség lett. Már nem az, aki volt, és ez konfliktusokat szül. A férfiak tapasztalataim szerint elég egyszerűen működnek: Amit megszoktak, az jó. Ami új és kiszámíthatatlan, az nem jó. A Nő, amikor önmagával és saját többi szerepével küzd önnön fennmaradásáért, ádázabb ellenség, mint amit bármely Férfi kívánni merne magának. Tehát? Tehát a Férfi kitér a fúriaként viselkedő Nő útjából, de nem a Nőt bünteti, hanem az Anyát és a Feleséget, hiszen ők vannak kéznél. 
Azt veti az Anya szemére, hogy a gyereke fontosabb neki, mint a Férfi. Haha, micsoda meglepetés. Persze, hogy fontosabb. Az Anya ölne is a gyerekéért, szükség szerint a Férfit is. 
A Feleség azt kapja, hogy nem elég odaadó, megértő, nem elég alkalmazkodó és támogató. Ó dehogynem. A Feleség nem változott, pont ugyanannyira odavan a Férfiért, mint eddig és ugyanannyira megértő is, már amikor a Nő leszáll a tűsarkos lábával a torkáról és levegőhöz juttatja. Ez azonban egy idő után viszonylag ritkán esik meg. 

A Nő ugyanis ugyanazt akarja, mint ami egykor az övé volt: a Férfi teljes figyelmét, odaadását, rajongását. Ettől Nő, ekkor élheti meg a saját nőiességét, és ezért kell neki FÉRFI hozzá, mert ha a férfi csak kisbetűs férfi, akkor a nő sem válik nagybetűs NŐvé, hanem megmarad tucatbigének. Egymást lángra csak két, hasonlóan erős fél lobbanthatja, de ez a tűz az, ami általában ki is oltja a közös harmóniát. A tűz és a víz együtt sziszegő gőzfelhőként végzi, a jég és a forróság langyos pocsolyává silányul együtt. Optimális esetben a kettő kiegészítené egymást, de optimális esetek maximum két szereplő esetén lennének, nem olyan drámákban, amikké egy párkapcsolat alakul. 

A Nő, az Anya, a Feleség mellett még nem említettük azokat a ritkábban előtörő, de éppoly hangsúlyosan meglévő kisebb szerepeket, amiket a Nő, mint Egyén akar megélni. Bizony, horrible dictu, a Nőnek van más vágya is a Férfin túl, amitől a nagybetűs Férfi sem igazán tud mit kezdeni, hacsak nem hasonlóan elhivatott és elvarázsolt valami iránt, ez azonban már-már olyan, mint a lottóötös. Bajos kifogni. 

Korunk számtalan kiváló sztereotípiát aggatott a mai Nő nyakába, aminek könnyedén mosolyogva illene megfelelni: legyen egyszerre csodaszép és szexi minden nap, mosolygós, megértő, kedves, vicces, érzékeny, de ugyanakkor erős, támogató. Nyújtson biztos háttért a Férfinek, de közben legyen önálló is, mind anyagilag, mind érzelmileg. Valósítsa meg önmagát, mindezt természetesen 2-3 gyerek mellett, akiknek legyen odaadó és önfeláldozó anyja, miközben ha lehet, edzzen rendszeresen, éljen kulturális életet élete párjával, legyen egy szexistennő az ágyban és naprakész a munkájában. Ha ez megvan, már csak a mindennapokat kell talpig mosolyban és kiskosztümben átvészelnie, másokért élve, miközben saját magával totális harmóniában van. 
Ez itt korunk nőjének receptje. Tegye fel a kezét, aki ismer ilyet. 
Szerintem ez olyan, mint a lochnessi szörny. Mindenki beszél róla, tudja, hogy hogy néz ki, milyen is valójában, de még senki nem látta. Korunk asszonya a tökéletesség mintaképe. Ha nem született ilyennek, akkor tegyen róla, hogy azzá váljon. Világosodjon meg, legyen szerelmes, élvezze a gyereknevelést, járjon ura kedvében és mindezt természetesen kísérje sok-sok kommunikációval, lehetőleg másokra fókuszálva. 
Ha ez mégsem menne magától, az gáz. Szégyellje össze magát és oldja meg a problémáit, ne zargassa szegény, dolgozó, robotoló urát holmi nevetséges luxushisztikkel, van annak elég baja, a macsóság is kurva fárasztó ám, korunk Férfija sem ér rá naphosszat lelkizni. 

Hogy bennem melyik szerep van meg? Szerintem mind, és akkor még nem említettem azt, hogy ezek is osztódnak, pl az Anyából is van Jó és van Türelmetlen, és ezek is nyírják egymást. A Nő is néha egy Szende Szűz, aki a lelkének harmóniáját és az egyensúlyt keresi, máskor egy Kurva, aki a Férfiben a hímet akarja, aki leigázza az ágyban, de ugyanakkor fel is emeli. A Feleség is tud Odaadó és Önző is lenni, gondolatai aszerint változnak, hogy a Nő mennyire uralkodik. 

Ja, és van a Gazdatest. Ez vagyok én. Van nevem, személyi számom, adószámom, email címem, ujjlenyomatom, ezer módon beazonosítható vagyok. Mégis, ki mondja meg ezekből, ki vagyok, melyik vagyok, mikor melyik hangja erősebb a fejemben? Ki mondja meg, hogy mindezek egyensúlyban tartásához mi kell, hogyan kell jól csinálni? Melyik ujjamba harapjak, és van-e olyan, ami szent és sérthetetlen? Meddig jó egy kompromisszum, amit az ember saját magával köt, és mikor jön el az ideje valamelyik szerepet kiiktatni? Egyáltalán, ki lehet? És ha igen, melyiket? Mennyi időre? Ki dönt róla? Ha azt mondom, ÉN, akkor az melyik felem, hiszen egyezségre oly ritkán jutnak? 
Hogyan talál az ember harmóniát, csendet, ha egyfolytában rikácsolnak a fejében? Hogyan működhet az egyensúly, ha azon kívül, hogy saját magammal folyamatosan keresnem kell és dolgoznom azon, hogy fennmaradjon, még mások is bekerülnek a képletbe? Hogyan lehet harmónia egy kapcsolatban, ha az egyénekben sincs? 

Francba, ma is túl sokat agyaltam… Inkább innom kellett volna, legalább egy alkoholmentes tequilát. Vagy a terhességről írni. Na, majd holnap. Már ha ezek után marad még olvasó, aki nem vágta fel az ereit… :)

Diagnosztizáltam a problémámat. Gyermekágyi depresszióm van, csak mindezt nekem sikerült előrehoznom a második trimeszterre, amikor pedig úsznom kellene az önfeledt boldogságban. Na meg persze térdig járnom szexben és kajában, amiből eddig is csak nagyrészt a kaja volt meg, de mostanra már leálltam azzal is. Múlt héten csütörtökön ettem utoljára éjszaka, azóta ha fel is kelek, csak iszom valamit, aztán húzok vissza aludni. Különösebben nem hat meg, ha éhes vagyok, az sem, ha fáj a gyomrom. Ez utóbbit betudom a narancsnak, amiből mostanában elég sokat eszem. Korábban is érzékeny volt a gyomrom a magas savtartalmára, így ez a tünet nem ért meglepetésként. 

Na, szóval. Miután pompásan nyakon csíptem életem megkeserítő problémáját, a GyD-t (ami akár GyED is lehetne és nem is lenne akkora hülyeség, hiszen…), máris sokkal egyszerűbb a képlet. Tudom mi bajom van, és azt is, hogy nem fog néhány pillanat alatt elmúlni, hanem igencsak komoly foglalkozást igénylek. Ez a foglalkozás lehet külső (Pasi), és belső (én). Ideális esetben a kettő együtt járna, de ideális esetek már a Bambiban sincsenek, nemhogy a való életben. 
Tekintettel arra, hogy alapállásból is elhúzódok, ha bajom van, mint a sebzett vad, ez most csak fokozódott, mivel a Pasival végképp zátonyra futottak a tárgyalások. Múlt héten a születésnapom körül volt 1-2 csendesebb napunk, ami eltelt vita nélkül, de ez nagyrészt annak tudható be, hogy alig-alig beszéltünk, még telefonon is. Valaki azt mondta egyszer, könnyebb a távolból szeretni valakit, mert nem zavar be a jelenléte. Érdekes mondat, sokáig igaznak éreztem. Sokáig úgy éreztem, hogy a távkapcsolatot nekem találták ki. Ebben a tudatban erősített az is, hogy relative korán alkalmatlannak ítéltem magam a tradicionális párkapcsolatokra. Túl öntörvényű, túl makacs, túl konok, túl független vagyok hozzá. Túl sok olyan tulajdonság, amit a pasik nem tudnak tolerálni és bennem túl kevés van abból, hogy mások hülyeségét toleráljam. Azt hiszem, a gyerekemen kívül senki nem tudta elérni még nálam azt, hogy feltételek nélkül, bármilyen szinten imádni merjem-tudjam, jobban, mint a saját életemet. Tisztában vagyok vele, hogy ez önző, és többnyire a férfiakra jellemző lélektan, csak náluk a gyerekeik sem érik el ezt a szintet. 

Azt hiszem, meghasonlottam a szerepeimben. Tudom, hogyan legyek Nő, tudom, hogyan csábítsak, hogyan csillogjak, hogyan érjem el, hogy a férfiak a tenyeremből egyenek. Már amikor nem vagyok éppen terhes. Mert ha igen, akkor hagyjanak békén és a saját érdekükben ne egyenek se a tenyeremből, se a kajámból. De mivel most terhes is vagyok és a pasizás is parkolópályás téma, így ezt nem feszegetem most, amúgy is egy csomó blog részletezi, miként kell végzet díváját játszani. 

Elvileg azt is tudom, hogyan kell Anyának lenni. Hogy jó anya vagyok-e? Igen. Megszenvedtem a Nagylánnyal való terhességet, és az első egy évet vele, talán többet is. Akkor sem állt távol tőlem az önmarcangolás, és az anyaság kérdésben meglehetősen maximalista voltam-vagyok magammal szemben. Ugyanakkor ez a maximalizmus is öntörvényű, mert nem gyermeknevelési kézikönyveket, de még csak nem is jóanyám példáját követem áhítattal, hanem azokat a homályos, sosem látott-hallott, mégis tudott dolgokat, amiket talán „anyai ösztön” néven lehet összefoglalni. Hogy jól teszem-e? Fogalmam sincs. Majd kiderül néhány év múlva, amikor a Nagylány így is-úgy is megkritizálja a hozzáállásomat, fejemre olvassa a mulasztásaimat és talán megfogalmazza majd a hiányérzeteit is. Remélem ebben jobb lesz, mint én… 

Múlt héten fordult elő először velem, hogy anyámmal a gyerekkoromról, a gyereknevelésről és a felnőtté válásról, családról beszélgettünk volna. Ahhoz, hogy ezt értsétek, tudnotok kell, hogy nálunk elég terhelt a család, a hülyeség különféle fokozatai és válfajai lelhetők fel, a legváltozatosabb formákban. Van nálunk kóros kisebbségi érzettel küzdő, látens barnainges, antiszociális pszichopata, intrikus furmánykirálynő, gyakorló elmebeteg és amit akartok. Mint azt talán máris kikövetkeztettétek, a lehető legjobb géneket örököltem a túléléshez. Bármit, bármikor, féltérden is, mert a gyerekkorom megedzett, a családomtól olyan leckéket kaptam, amikhez képest a mindennapok pofonjai gyengéd legyintések csupán. A legjobb géneket a túléléshez, de a legrosszabbakat a társas kapcsolatokhoz. Sokáig lövésem nem volt arról, mit jelent úgy szeretni valakit, mint ahogy az ember a saját gyerekét szereti, utolsó vérig, utolsó lehelletig, bármit feladva érte, és mindezt természetesebben, mint ahogy levegőt vesz. Nem a Nagylány tanított meg szeretni, de ő tanított meg kimutatni azt, feltételek nélkül. Ugyanakkor ezt elfogadni saját magam számára is évekig tartott, néha még ma is megrémít, lehet-e, szabad-e szeretni valakit ennyire, hiszen mindannak ellentmond, amiben felnőttem, mégis ezt érzem helyesnek, de ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy éppúgy kritikát kap majd ez a „módszer”, mint a többi (azt hiszem ez a kritika-fóbia is olyan nyalánkság nálam, amitől egy valamirevaló agyász helyben nyalogatná az összes ujját, kezén-lábán…).

Anyámmal beszélgetve – és magunkat roppant okosnak érezve - arra jutottunk, hogy minden gyerek igyekszik jóvátenni a saját szülei hibáit. Anyámék hárman voltak testvérek, mindkét szülő pedagógus egy kis faluban. Ennek megfelelően nem volt sok pénzük, sokszor nélkülöztek is, anyámban az maradt meg, hogy a gyerekeinek biztosítani akar mindent, nem akarja, hogy hiányt szenvedjenek bármiben is. A nagyi ugyanis gondosan ügyelt arra, hogy mindazokból a magánéleti problémákból, amik náluk is megvoltak, a gyerekek ne érzékeljenek semmit. Anyám jól ment férjhez, mi nem nélkülöztünk. Legalábbis anyagiakban nem. Ugyanakkor a szemünk előtt játszódott a házasságuk minden drámája, nem egyszer részeseivé váltunk mi is a húgommal, akarva-akaratlanul is belefolyva, hiányolva a családi hátteret, az érzelmi kötődést, a biztonságérzetet. Nála ez kóros kapcsolatfüggőségben, nálam kóros függetlenségi vágyban manifesztálódott. Ebből következik, hogy egyikünk sem normális, viszont hülyeségünk totálisan eltérő. 
Mindez a családi háttér kellett ahhoz, hogy felismerjem, anyám hibáit próbálom elkerülni, miközben újakat követek el, amiket majd a gyerekem próbál meg kompenzálni az unokáimon. Ha pedig valamelyikünk nem jár sikerrel, még mindig remek pszichológusok vannak, akikben nyugodtan bízhat az ember, hogy helyrehozzák, amit elcseszett. Habár nálam is csak átmeneti volt a javulás… :D 

Gyereket szeretni lehet jól és nem jól is, az biztos, hogy a gyerek másra vágyna, vágyott volna, ilyen az emberi természet, az anyai meg olyan, hogy fájó szívvel ugyan, de lenyeli a kritikát majd. 
Férfit szeretni más téma. Mindaz hiányzik ebből az érzésből, amit a másik megad. Anyaként az ember erősnek érzi magát, és még ha el is bizonytalanodik, mégis megvan az a tudat, hogy pótolhatatlan, és a gyereke ki van neki szolgáltatva, rászorul a gondoskodásra. Anyaként az ember nem váltható le, ha hibázik és nem tartozik elszámolással sem. Anyaként erős és mindenható az ember, a puszta akaratával képes a gyereket életben tartani a kórházban, nem hisztizik, ha éjszakákat virraszt át és bármikor kitolja a fizikai-lelki teljesítőképessége határait azért a pici lényért, aki a saját testének része, és akit soha nem lenne képes eltaszítani magától. Anyaként az ember a világot tartja mozgásban, pusztán a létezésével. 
Ezzel szemben a Férfi mellett a nő gyengébb (törvényszerűen is az, de annak is kell lennie, a gördülékeny kapcsolat miatt), messze nem pótolhatatlan, hiszen számtalanszor érzékeltetik vele, hogy van más, aki a helyébe lép, könnyedén leváltható, ha hibázik, és nagyon is elszámolással tartozik. Nem erős, nem mindenható, hanem kiszolgáltatott és az akarat már régen kevés ahhoz, hogy talpon maradjon. A világ pedig forog nélküle is, remekül, ezt hallja is nap mint nap. Csoda, hogy nem találja a helyét?! 

Férfit szeretni kétféleképpen lehet: ahogy eddig én csináltam, és ahogy nem megy. Biztosan vannak más módok is, de mivel ez az én blogom, egyelőre én ennél maradok. :) 
Eddig a távkapcsolat tökéletességében éltem ki és találtam meg magam. Van is férfi meg nincs is, a kapcsolat kellemes része megmarad, de a hétköznapok zavartalanok, úgy élem az életem, ahogy szeretném. A Pasival is így kezdtük, a gondok nem is itt voltak, hanem amikor hol egyikünk, hol másikunk úgy érezte, több kell neki. Amikor az egyikünk többet akart, a másik törvényszerűen kevesebbet, mert az érzelmeink amplitúdója mindig fordítottan arányos, ritkán rezgünk együtt. 
Ennek ellenére vele éreztem azt először, hogy nem elég az, amit eddig a férfi-szeretés jelentett. Nem elég mindaz, ami eddig néha még sok is volt és többet szeretnék. Tavaly nyáron fordultak át teljesen a dolgok, amikor először éreztem azt (nemcsak vele, hanem életemben is!), hogy én ezt a Férfit akarom, nekem ő kell és vele akarok élni. És itt jöttek is a gondok, azonnal leblokkoltam, és hónapokig tartott, mire elkezdtem úgy megnyílni neki, ahogy azt már sokkal korábban kellett volna. A mai napig nem tudom legyőzni azt a fóbiámat, hogy ennyire szeretni valakit már rabszolgaságot, láncokat jelent, amiket sosem tűrtem. Ennek értelmében sokszor szembemegyek vele, még többször magammal, amikből ő többnyire annyit érzékel, hogy már megint meghülyültem. 
Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire sokat jelent nekem, mert bár próbáltam szavakba önteni neki, ő másként nőtt fel, mást értünk érzéseken. Lehetne sokáig boncolgatni, hogy az ő családja és gyerekkora miként volt terhelt. Másként, mint az enyém, emiatt sok mindent teljesen másként is látunk. Számára teljesen természetes, hogy szeretik és megkapja, amit akar. Számomra az első nemhogy nem természetes, de még csak nem is tudom sokszor elfogadni. A második stimmel. Ehhez engem is hozzászoktattak. Képzelhetitek, milyen idilli, amikor mindketten mást akarunk és ezt igyekszünk lenyomni egymás torkán… 

Sokszor érzem úgy, hogy elméletben (és olykor gyakorlatban) is tudjuk, hogyan kell egymást szeretni, de mindkettőnkben túl nagy az egó ahhoz, hogy ezt huzamosabb ideig működtetni tudjuk. A terhesség pedig rátesz most erre még egy lapáttal, mert nekem most minden, amit szeretnék, azonnal kell, érzelmileg a szokásosan elegendő adag kb tízszeresét igénylem, miközben a körülmények miatt még a felét sem kapom meg. Ez általában igen gyakori vitákhoz, veszekedésekhez vezet, amikben a szokásos klisék már oly unalmasak mindkét oldalról, hogy sokszor még belekezdeni sincs kedvem, amikor megkérdezi, hogy mi jár a fejemben. Inkább hagyom, elkerülöm, távolságot tartok, amitől ő legszívesebben kétoldali homloklebeny redukciót végezne magán - érzéstelenítés nélkül, mondván, még ez is kíméletesebb annál, mint amikor visszavonulok a csigaházamba. Egyfelől megértem, másfelől nem értem, mit nem ért. Mikor érti meg, hogy ha nem térek ki előle, akkor túl könnyedén fordulok még mindig ellene, ha veszélyben érzem a saját autonómiámat? Valószínűleg soha, és gyanítom igaza is van, hiszen autonómia és terhesség nem kifejezetten kompatibilis fogalmak. 

És máris visszaértünk oda, ahonnan elindultam: alkalmatlanságom a társas kapcsolatokra ezennel bizonyítást nyert. Hiába lépem át újra és újra az árnyékomat és tolom ki a határaimat a kapcsolatunkban, ez még mindig kevés. Kevés neki, amit kap tőlem, és kevés nekem, amit kapok tőle. 
Kedvenc íróm azt mondta egy ihletett pillanatában: az igazi szerelem nem a felszínen tempózik, hanem olyan, mint a halálugrás. – saját kiegészítés: biztosítókötél nélkül.