aldatlanallapot

Egyszerűen szerelmes lettem az evésbe. Soha az életben nem viszonyultam ilyen odaadással, imádattal, sőt, függőséggel az ízekhez, a változatos halmazállapotú és melegségű ételekhez. Mindegy, hogy hideg gyümölcsleves vagy forró májgombócleves, mindegy, hogy puha hamburger vagy ropogós tavaszi tekercs, lényegtelen, hogy omlós eper vagy harsogó alma, én mindent egyforma rajongással fogadok és fogyasztok. 

Mindennek csak részben áll az a hátterében, hogy ha eszem, akkor átmenetileg nem émelygek (így aztán gyakorlatilag egész nap eszem..), de emellett kénytelen vagyok belátni, hogy valahogy minden sokkal finomabb, sokkal csábítóbb, sokkal érzékibb, mint eddig. Kifinomult a szaglásom, és az is, hogy mikor milyen ízt kívánok, miközben a gátlásaim egyszerűen tovatűntek. 
Én, aki korábban még egy fagyit sem nyalt el az utcán, ma a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy egy hatalmas sok hagymás-sok sajtos hamburgerrel vonuljak végig a fél városon, miközben igyekeztem egyszerre nem túl nagy falatokat marcangolni belőle. Isteni volt. 

És ami a legfurább, szerintem ez az élvezet látszik is rajtam. Mármint most nem arra gondolok, hogy máris kihíztam a gatyáimat, mert ez még nem történt meg, hanem szerintem a lényem sugározza ezt a határtalan gasztronómiai élvezetet. A hamburgeres például (bent a belvárosban, hagyományos óriáshamburgereket gyárt, nagy buciban, igazi hússal, friss zöldséggel) hatalmas mosollyal fogadta a rendelésem (egyet elvitelre, egyet itt helyben), és azt adta előbb a kezembe, amit helyben fogyasztásra kértem, "Tessék, addig ezt tudod enni" - mondattal. A világ legtündöklőbb mosolyát villantottam rá, egyszerűen imádtam a nőt, hogy ennyire levette, mire vágyom. Így amíg a másik hambim (a vacsim) készült, én jóízűen befaltam a sajtosnak majdnem a felét. Soha rosszabb reklámot a cégüknek. 

És ezúttal még az sem zavart, ha utána az utcára lépve az emberek mosolyogva nézték, ahogy szemmel látható élvezettel adózom ennek a csodának. Egyszerűen élveztem, élvezek enni. Ez számomra fura, mert eddig általában a kajálás valami szükséges, kontrolállandó rossz volt az életemben, ami háttérbe szorult és egyáltalán nem volt előtérben. Bezzeg most... 

Minden gondolatom a kaja körül forog... Miután megettem a hamburgerem, még sétáltam egyet a belvárosban, ahol egyik étterem éri a másikat, és a sokféle illatkavalkád majdnem elcsábított újra. Isteni édes-savanyú illatok egy kínaiból, majd pár méterrel arrébb egy hamisítatlan magyar kifőzde menza-illata, vagy éppen egy Burger King füstös aromája... mind lenyűgöz. Legszívesebben egész nap ennék. Szerencsére erre azért még képtelen vagyok. :D :D 

Most viszont zárom soraimat, egyrészt, mert itt vár egy nagy tányér jéghideg gyümölcsleves, másrészt, mert utána hódolok másik újabb szenvedélyemnek, az alvásnak. :)

De most tényleg. Mi van, ha zsebinyúl fiú? Eddig abban a biztos, nyugodt (és rózsaszín) tudatban lebegtem, hogy magzatunk nem lehet más, csakis lány. Hogy miért gondoltam ezt? Nem tudom. Talán mert ez valahogy olyan természetes volt. Ezt éreztem, ezt szeretnénk mindketten, a másik gyerkőc is lány, és számomra olyan idegen volt a gondolata is, hogy fiam legyen. 

Ma viszont eljátszottam a gondolattal és kivert a víz. Fiús anyák, ezúton is bocs, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy kispasit szüljek. Nekem ez az egész kispasi-kiskuki téma olyan távoli, nem kézzelfogható, nem hiteles. Nyilván nem a fiúbabákkal van a baj, hanem velem, ezt én aláírom és teljes mértékben elismerem. De ez van. Úgy tűnik, egy újabb érv amellett, hogy nem vagyok normális. 

A lányokkal tudja az ember, hogy hányadán áll. Tudom, hogy milyen egy lányos hiszti, tudom, mit gondol egy lánycsemete, tudom, hogy mikor kezd majd masztizni a kádban és hogy a lépcsőházban fogja felhúzni a seggét alig takaró miniszoknyát, hogy ne lássam abban elmenni a diszkóba. Tudom, mert én is végigcsináltam ugyanezeket és a Nagylányon is látom a saját egykori gondolataimat és tetteimet visszatükröződni. 
Egy nő élete az elejétől a végéig arra megy el, hogy a pasik lelkivilágát fürkéssze, hol rövidebb, hol hosszabb kapcsolatokba bonyolódjon, flörtöljön, ragyogjon, szakítson, sírjon, bosszút álljon, csokit zabáljon, fogyókúrázzon, új ruhákat vegyen, vadászni induljon és kezdődik az egész előlröl. 

Ezzel szemben egy kispasi maga a káosz. Oké, hogy az alapelve ugyanaz, mint a nagyoké: adj neki enni, húzogasd a fütyijét (mármint csecsemő és felnőtt korban.. a köztes időben önellátó ebben), imádd rajongásig, hagyd meccset nézni és akkor majd nagyon jól fogja magát érezni, aminek következtében jól otthagy a fenébe 20 év után. 

Na, egy fiúgyermek dettó ugyanez, pepitában. Amikor megszületik és csecsemő, akkor ott van ez a kukihúzogatós misztérium, amiről annyi vélemény, ahány érdekelt. Az egyik arra esküszik, hogy csattogtatni kell a kis fitymát, a másik arra, hogy hozzá sem kell nyúlni. A harmadik szerint letapad, a negyedik szerint felázik a fürdővízben. A hugom fia most 9 hónapos és az anyja szerint már mindent elintéz magának. Ha nem látom a saját szememmel, ahogy a kölyök marokra kapja a brét, nem hiszem el. Az eszem megáll. 
Aztán ott a kamaszkor, amikor ágyhúzásnál törik az ágynemű a sok reggeli spontán magömlés miatt, a gránitkeménnyé kövült papírzsepikről nem is szólva, amik már a nem spontán élvezkedéstől vannak tele. Mintha az ember takarítónő lenne egy swingerklubban. 

És talán ami a legrémisztőbb az egészben, hogy a fiús anyák halálosan szerelmesek a fiukba. És szerintem ez tényleg szerelem, nem "pusztán" az az "ölnék-halnék érte" érzés, amit pl én érzek a Nagylány felé. Az anya-fiú kapcsolatot érzésem szerint átlengi valami misztikus érzelmi fonal, ami az anyát éppoly elnézővé és alárendeltté teszi a fiával szemben, mint élete szerelmével szemben. 

Fogalmam sincs, mi lesz, ha fiam születik. Noha viccből azt mondtam a Pasinak, hogy akkor majd elboltoljuk a kölyköt a kórházban, nyilván ez az opció nem játszik. 
Én is agyatlan, a saját fiába szerelmes, annak határokat nem szabó ősanyává lényegülök majd át? 

Fogalmam sincs, mindenesetre a dolog jóval egyszerűbb lenne, ha lányunk születne. Azt hiszem, engem lányos anyának szánt a törzsfejlődés. Megrekedtem ezen a szinten és nem vagyok biztos benne, hogy vágyok továbblépni...

Az elmúlt éjszaka döbbentem rá, hogy milyen sokat is jelent nekem Jolán. 

Na de kezdem az elején. A múlt éjjel 4 alkalommal ébredtem arra, hogy háborog a gyomrom és rohantam ki csattogó talpakkal a vécére, vagy nyúltam egyszerűen a sárga tálért, ami az ágy mellett állomásozik, hogy aztán heves öklendezések közepette megszabaduljak a gyomortartalmamról. 

Utálok hányni. Nem is igazán tudok rendesen, szépen, nőcisen hányni. Mindig irigyeltem a filmekben a bigéket, akik lazán lerogynak a vécé mellé, fölé hajolnak, köhintenek kettőt és hipp-hopp, máris minden kész, megtörlik a kézfejükkel a szájukat és mennek vissza bulizni. Na, nekem ez nem megy. 
Amikor nekem hánynom kell, hangosan öklendezek, a szememet elfutják a könnyek (ha ki vagyok sminkelve, akkor ennek következtében a szemhéjpúder és a szemkontúr kellemes barnás-feketés árnyalatokban kenődik szét a fél fejemen..), a gyomrom görcsbe rándul, a hajam folyton előre hullik és útban van, reszketek és nincs semmi hipp-hopp-kész fíling, mert percekig tart, mire újra levegőt kapok. Ilyenkor alig várom, hogy kiöblíthessem a számat, majd átvonszolom magam a fürdőszobába és cirka 40 percig mosom a fogam. 

Természetesen mondanom sem kell, hogy a hányás is ugyanolyan embargós téma nálam, mint a vécézés, így nem beszélek róla a Pasival. Nem láthatja, nem hallhatja, nem segíthet közben azzal, h fogja a hajamat vagy a kezembe adja a poharat és nem toporoghat a vécé ajtaja előtt. Tudni tudhatja, de nem vehet részt benne. Még mit nem. 

Tegnap éjjel viszont úgy a harmadik kör után fogalmazódott meg bennem, hogy átkozottul jó lenne, ha nem kellene ezt az egészet egyedül csinálnom és értékelném, ha lenne ott velem valaki, aki tudja, min megyek keresztül, de nem sápítozik, nem hisztizik és nem idegesít jobban, mint az állapotom úgy általában. És ekkor könnyáztatta pillantásom megállapodott a sárga műanyag tálon, ami már jóideje társam a megpróbáltatásaimban, nem szól be semmit, ha hangosan hányok és akkor sem, ha telerókázom szerencsétlent félig emésztett sonkás pizzával. 

Elöntött a hála és a gyengédség érzése, amit legott meg is fogalmaztam neki: 
- Jolán, te egy kib.szott hős vagy. Esküszöm, ha egyszer vége ennek a terhességnek, befizetlek egy tengerparti nyaralásra, hogy kipihend a fáradalmaidat és az én terhességemet. De legalábbis az tuti, hogy nyugdíjazlak és életed végéig soha többet nem kell konyháznod, és nem is fogok többet beléd hányni. 

Jolán nem szólt egy szót sem, csak szépen, sárgán, eltökélten ült a vécé kövén, ugyanazon, amin én is térdeltem, és ezzel önmagában erőt adott ahhoz, hogy feltápászkodjak, majd kézen fogjam és átvonultunk a fürdőszobába fogat mosni. Jolán türelmesen kivárta mindezt, majd visszajött velem a hálószobába és egyetlen árva reklamáló vagy szemrehányó szó nélkül strázsált az ágyam mellett reggelig. 

Jolán, köszönöm, hogy vagy nekem. :)

Az elmúlt 20 órám abszolút átlagosnak tekinthető mostanában. Miután tegnap hazajöttem a dokitól és elkeseredettségemben kibőgtem magam, nekiálltam a neten keresgélni és rájöttem, hogy a helyzetem mégsem annyira végzetes és szívfacsaró, mint azt gondoltam. Így aztán megkönnyebbülésemben is bőgtem egyet. Ezzel kb megvolt a napi bőgésadagom, legalábbis akkor ezt gondoltam. 

Ezek után heverésztem egy kicsit, amitől teljesen kikészültem, mert 1, nem vagyok az a henyélős fajta, aki napközben döglik az ágyon, 2, pont az ablak alatt feküdtem és kiválóan ráláttam, így azt is pontosan érzékeltem, hogy mennyire ráférne a tavaszi nagytakarítás, ablakpucolás. Ettől aztán teljesen megborultam, még a filmre is alig-alig figyeltem csak, azon szántott az agyam, hogy mikor kéne ablakot suvickolni. Mivel a doki ágynyugalmat rendelt el, ezért a henyélés perceit kreatívan gondoltam eltölteni. Kitaláltam, hogy ha partvisra rákötözök egy régi pólót, akkor azzal egészen jól meg tudom takarítani az ablakot fekvő helyzetből is. Így első hallásra kiváló ötletnek tűnt. Később is csak az volt vele a gond, hogy teljesen összevizeztem az ágytakaró plédet, 4 párnát, magamat és a macskát. Az ablak pedig kívülről éppolyan dzsuvás maradt, mint eddig volt. KO. Önmagamnak. Brávó, igazán meghatóan ügyes vagyok. 

Tovább folytattam a heverészést, ezúttal már a hálószobában, miközben hívott a Pasi. Elmeséltem neki, hogy mi volt a dokinál, és ő igazi férfiként reagált: "Úristen mi lehet a baj?!". Köszike. Pont ez hiányzott most nekem. Bőgés, 3. felvonás. Közben szipogva, nyeldekelve próbáltam megfogalmazni neki, hogy kurvára nem a pánikrohamaira van szükségem (abban most önellátó vagyok), hanem a nyugalmára és a megnyugtató szavaira. Szerintem egy szót sem értett abból, amit elmondtam, mert a következő kérdése ez volt: "Mitől félsz?". Letettem a telefont. Nincs nekem még ehhez is idegrendszerem. 

Néhány telefújt papírzsepivel, 3 tányér gyümölcslevessel és két adag rakott krumplival később egy kicsit kezdtem optimistábban látni a világot. Elmentem a nagylányért az iskolába, elvittem ebédelni egy plázába (bárhová szívesen megyek, ahol enni lehet), aztán leadtam a gyerekmegőrzőbe, amíg elintéztem a bevásárlást. 

A Pasi vásárlás közben hívott, próbált nagyon türelmes és megértő lenni, ezt értékeltem is. Egészen addig minden jól ment, amíg meg nem tudta, hogy hol vagyok és mit csinálok. Hallottam, hogy itt kicsit mélyről veszi a levegőt és az után érdeklődött, hogy miért kellett nekem a város túlsó végén lévő üzletbe elmászkálnom, amikor boltok hada veszi körül az utcánkat. Mondtam neki, hogy ami nekem kell, az csak itt van. Naná, hogy nem bírta ki, hogy megkérdezze, mi is az. Mondtam neki, rántott hal. Nem vitatkozott. Ha valamit megtanult az elmúlt pár hétben, az az, hogy ne álljon közém és a kajám közé. Okos fickó, kedvelem. :)) 

Hazaértem után ismét ledőltem, mesét néztünk a nagylánnyal, majd ettünk. Estére ettől megint teljesen kiborultam, és megörvendeztettem a Pasit egy újabb ámokfutással. Csodálom az idegeit, mert szemrebbenés nélkül állta a sarat, hárította az összes szemét megjegyzésemet és végig angyali türelemmel szerelt le. Biztosított arról, hogy imád, nagyon tetszem neki, alig várja, hogy együtt legyünk, stb, stb, de sajnos ezen a hétvégén nem tud jönni. Kész. Bőgés, 4. felvonás. 

Miután megnyugodtam, folytattuk a beszélgetést, a Pasi próbálkozott volna egy kis szextelefonnal, de elhajtottam. Egyrészt, mert már beleéltem magam, hogy ezen a 7végén végre nem csak telefonos szex lesz, hanem igazi is, másrészt, mert éppen ettem és ha választani kell a kettő között, toronymagasan nyer a sonkás-sajtos szendvics. :))

Ma voltam másodjára dokinál, aki szerint idézem: "ez még mindig egy nagyon pici terhesség". Elvileg, ha minden a nagykönyv szerint menne, akkor már bőven 8 hetes terhesség lenne (6 hetes embrióval), de a doki szerint kissebb, talán olyan 5-5.5 hetes lehet, így még szívhangot sem látott. Ettől teljesen kivagyok, mert legutóbb sem volt szívhang még, most sem és már előre frászban vagyok a következő vizsgálattól. Lehet, hogy nem is várok addig, hanem hamarabb elmegyek... 

A doki írt fel Duphastont, aminek utánaolvastam a neten és azt mondják, hogy hűdenagyonjó cucc, merthogy bent tartja a babát, ami magától nem biztos, hogy bent maradna. Hát nem tudom. Ez amolyan "most dől el minden" 10 napnak ígérkezik, mondván, hogy ha legközelebb sincs szívhang és nem látható a petezsákon kívül semmi az UH-n, akkor lehet, hogy gond van a kicsivel. Remélem nem. Pozitív gondolkodás, meg minden. 

A Pasi még nem tudja, de már egy hete azt mondogatja, hogy szerinte már ver a kis szíve, stb. Kiidegel ezzel. Tuti, hogy nem fog úszni a boldogságban, ha kiderül, hogy még semmi infó odabentről. 

Furán érzem magam. Szeretném ezt a babát. Bármennyire is nem élvezem a terhességet, attól még szeretném, ha minden rendben lenne vele és nem tartana sokáig ez a bizonytalan időszak...