aldatlanallapot

Tegnap éjszaka elmélkedtem kicsit, megosztom a gondolataimat. Emlékszem, hogy 16 éves voltam, amikor korkedvezménnyel és szülői hozzájárulással elkezdhettem a jogsit megszerezni, mondván, hogy nem lehet elég korán kezdeni, manapság nincs élet kocsi nélkül, meg egyébként is, a forgalomra és a vezetésre időben fel kell készülni. 

Aham. Ez így van. Kérdésem is csak egy akad. Ha egy olyan mindennapos, tucat-cselekvésre, mint a kocsivezetés, hónapokat készítenek fel bennünket, majd mindenféle vizsgákhoz kötik a jogosítvány kiadását, akkor hogy lehet, hogy a terhességre és a szülésre, valamint az ezt követő gyereknevelésre senki rá se bagózik és minden hülye csinálhatja, előzetes felkészítés nélkül, holott legalább fél éves gyorstalpalót írnék elő minden párnak?! 

Jelenleg ott tartok, hogy ha a normál életem átlagos forgalom az autópályán, amiben dúdolgatva, az ablakon kikönyökölve, napszemüvegben, esetleg menet közben szájat rúzsozva vezetek, és maradéktalanul élvezem is azt, akkor a terhességem olyan, mint amikor az Armageddonban az űrhajó (aminek célja a Föld megmentése volt egyébként..), magatehetetlenül, kontroll nélkül sodródik milliónyi meteordarabka között, amik egyenként is a vesztét okozhatják, nemhogy csoportosan. Jelenleg én is így élem meg a terhesség-témát, sőt, azt hiszem, a Pasi is, mivel tegnap sikerült ismét összevesznünk, és szerintem egyikünk sem tudná pontosan megfogalmazni, hogy min. Illetve ő igen. Azt mondaná (mondta), hogy a terhességtől meghülyültem és nem vagyok beszámítható. Természetesen azonnal vérig sértődtem ezen, és óriási szerencséje volt, hogy mindezt nem személyesen vágta a szemembe, mert valószínűleg akkut életveszélyben lett volna utána.. 

A hangulatom ugyanis leginkább egy vulkánként írható le, amin kívülről nem látszik, hogy különösebb gond lenne vele, de igazából sosem lehet tudni, hogy mikor és min fog kitörni. Nyilván érzékelem magamon is az elmebaj tüneteit, és ez nem önt el sem önbizalommal, sem boldogsággal. Szeretném megfogalmazni, hogy mi bajom a világgal, de egyszerűen nem megy. 

Talán úgy tudnám jellemezni magamat, hogy eddig olyan voltam, mint egy jó kis szárazságtűrő növény. (kaktuszt akartam írni, de végül meggondoltam magam, mert túl sértő lett volna, önmagamra nézve..) 
Alapból jól elvagyok egyedül, nem igénylem, hogy életem párja naponta jártasson a rózsaszín nyálban. Sokallom, ha mindennap elmondja, hogy mennyire szeret, és gyanús, ha sokat ömleng rólam-nekem, mert mindig azon kezdek agyalni, hogy mit csinált, amiért ennyit kell puncsolni. Félreértés ne essék. Szeretem én, ha szeretnek, de csak akkor, ha azt úgy teszik, ahogy nekem jó. A Pasi az elmúlt 4 évben kitapasztalta, hogy hogyan és miként kell engem szeretni ahhoz, hogy kezelhető legyek és relative problémamentesen működjek. Voltak kényes témák, amiket jobb volt elkerülnie, vagy nagyon jól időzítenie, ha mindenáron beszélni akart róla, de ilyenek nála is vannak. Minden egész jól működött. Én nem szerettem, ha túlöntöznek, ő pedig tudta, hogy mennyi víz az ideális nekem és ezt tiszteletben is tartotta. Többnyire. 

Most viszont minden a feje tetejére állt és olyan kuszaság van bennem, amit nem tudok kibogozni. Egyszerűen nem tudok elég vizet kapni. Minden eddigi érzés és annak kimutatása kevés, mert oxigénszinten igénylem a foglalkozást, a törődést, az odafigyelést, a türelmet és tapintatot. Ja, és a szexet is. Ehhez viszont nem ártana a közelben lennie, de a helyzet egyelőre változatlan: 300 km választ el minket. 

Eddig ezt még elviseltem, mert tudtam, hogy a hétvégék a mieink, akkor feltankolhatok érzelmekből, és ezzel úgy elvagyok szerda-csütörtökig, amikor is kell egy hosszabb beszélgetés vele, hogy szombatig ne bolonduljak meg, amikor újra láthatom. Már maga ez a megfogalmazás is idegesít... kiszolgáltatottá váltam a saját érzéseimnek, amiknek soha nem voltam a rabja, ami a férfiakat illeti. Most ez is zavar. A Nagylány apjával nem volt ilyen, nem érdekelt a közelsége, sőt, az sem, hogy a kapcsolatunk már régen kihűlt, mire a gyerek fogant. Jól elvoltam egyedül és a gyerekkel a hasamban. De most ez más. Most szükségem lenne a Pasira. Szükségem lenne arra, hogy biztonságot adjon a közelsége, hogy biztosítson róla, hogy szeret és értem él, és hogy semmit nem változtam a szemében, miközben ezért egyszerre gyűlölöm őt is és magamat is, nem beszélve arról, hogy a "semmit nem változtam" eleve hazugság lenne, mégis ezt vágyom hallani. Kész elmebaj. 

A húgom barátja anno az egyik veszekedésük alkalmával (bőven volt ilyen a hugom terhessége alatt..) rezignált nyugalommal reagált arra, amikor a kávéscsésze elrepült a füle mellett, és pusztán annyit mondott: "Drágám, az agyadat túszul ejtették a terhességi hormonok." - azzal elment sétálni. Mire hazaért, nyugi volt. 

Totálisan találónak érzem a kijelentését. Az én agyam is túszul esett ennek a terhesség nevű drognak, amiről még fél évig nem fogok tudni lejönni, és az egyetlen ember, akinek esélye lenne túsztárgyalóként fellépni, azon reklamál, hogy miért nem vagyok normális... és nem felejti el azt sem közölni, hogy ha nem lennék terhes, most kérne szünetet (ő persze szakításnak hívta), amivel végképp betette a kaput.. Ja, és természetesen nem találkozunk most 3 hétig. Merthogy a munka miatt nem lehet. Azt hiszem, ezen robbant ki a vita, de már nem emlékszem... 

Úgyhogy végigbőgtem az éjszakát és azon gondolkoztam, hogy most, hogy ismét becsapódott egy meteordarab, vajon mennyit bír még ki ez a hajó.. mikor esik darabokra végleg és mikor lesz elég valamelyikünknek teljesen? Mikor unja ő meg a hangulatváltozásaimat és mikor konokulok én be egy ilyen megjegyzésén annyira, hogy utána végleg elforduljunk egymástól? Vagy együtt maradunk majd, tényleg csak azért, mert terhes vagyok? Ahogy állítása szerint most is ezért van velem? És ha így van, akkor ez jobb? Jobb bárkinek is? 

Ezernyi kérdés van a fejemben, amiket legjobb esetben is csak akkor tudnék megbeszélni vele, ha nyugodtak lennének a körülmények és meg tudnék nyílni neki, de erre most esély sincsen. 
Ezernyi meteordarab száguld felém-felénk, és én már rég nem dúdolom a zenét, nem könyöklök lazán ki az ablakon és nem élvezem a helyzetet, hanem két kézzel kapaszkodom a kormányba, miközben tudom, hogy az irányítás végleg kicsúszott a kezem közül és marad a pánik, hogy mikor trafál telibe a következő darab.. 

Houston, baj van. :'(

Azt mondják, még nem kellene éreznem a baba mozgását, ennek ellenére nálunk ez már szinte mindennapos. Főleg esténként, nyugodtan feküdve az ágyamban szoktam érezni, amikor a tenyerem a hasamra simítom és néhány percig csak vele foglalkozom. Érdekes, bizsergető, kapirgáló érzés, szeretem érezni. 

A mindennapok végre normalizálódtak, és talán kezdem néha élvezni is ezt a más-állapotot. 
A hányingerek már elmúltak, így az émelygés szerencsére már nem nehezíti a napokat. Helyette itt a fejfájás. Ez viszont izgalmas, mert szinte egész nap fáj a fejem, megszakítás nélkül, sőt, van, hogy éjszaka is felébredek rá. A doki azt mondja, szedjek fájdalomcsillapítót nyugodtan, mert a fájdalom okozta frusztráltság rosszabb, mint a gyógyszer. Czeizel Endre is ezt mondja, aki meg maga az isten nekem, úgyhogy mindenhova hurcolom magammal a pirulákat, hogy ha kell, akkor kéznél legyen. Azért nyilván nem ezeken élek és nem legeltem még fel az itthoni gyógyszerkészletet sem, de azért már nem dőlök a kardomba, ha néha beveszek egy-egy szemet. 

Az éjszakák viszont még mindig csapnivalóak. Felkelek többször, nem nagyon tudok aludni, ha mégis, akkor is nyugtalanul. Jó lenne, ha ez is normalizálódna. 

Viszont ami jó hír nekem, és aminek nagyon örülök, hogy az evés most átmenetileg nem központi téma. Pontosítok. Most éppen nem érzek vágyat arra, hogy állandóan, egész nap permanensen egyek. Viszont ha nem jutok hozzá időben a reggelimhez, vagy úgy egyáltalán kajához akkor, amikor éhes leszek, akkor Isten irgalmazzon mindenkinek, aki az utamba áll. 

A múltkor pl vérvételre kellett mennem, reggel 8ra, éhgyomorra. Namármost. Reggel 8-ra én már a második reggelimen is túl szoktam lenni, és boldogan-vidáman tekintek a világra. Ezzel szemben most letettem a Nagylányt a suliban fél8kor, és a Pasival elsétáltunk a kórházba. Háromnegyed 8 körül már bármit is mondott életem párja, én csak rezignált, rosszkedvű morgással válaszoltam. Tudta ő, hogy mi bajom van, naná. Nem is firtatta, viszont megígérte, hogy amint túl leszünk a vámpírbálon, elvisz reggelizni. Kedvelem a pasast. :) 

Alig egy saroknyira a kórháztól összefutottunk egy ismerősével, aki éppen valami fornetti féle pizzás akármit evett. A nevére nem emlékszem, pedig illedelmesen bemutatkozott, kereste a szemkontaktust is, de engem teljesen lekötött a kajája szemrevételezése. A Pasi felismerte a jeleket, így elővigyázatosan odébb terelt, mielőtt rendes fehér cápa módjára letéptem volna a csávó kezét a kajával együtt. 

A kórházban szerencsére nem kellett várni, lecsapolták életnedveim, aztán megkaptam a beígért reggelit, amit ott helyben az utcán a magamévá tettem, így mire hazaértünk, a lelki békém rendben volt. 

Nos, ez a történet talán kissé ellentmond az előtte írottaknak, miszerint már nem izgat a kaja téma annyira, de tényleg így van. Már el tudok menni mindenféle éttermek előtt anélkül, hogy az egész havi fizumat svédasztalra költeném, és nem fordul meg a fejemben az sem, hogy a játszótéren elszedjem a kölykök szendvicseit. Szóval javul a helyzet. *rendkívül büszke smiley*

Úristen, úristen, úristen! Fogalmam sincs, mikor imádkoztam utoljára (nem is vagyok igazán vallásos...), gyónni szerintem még soha nem voltam (pedig rám férne) de most mégis megtérek, mert az nem lehet, hogy ha van valami felsőbb hatalom, akkor az tétlenül nézze züllésemet. 

Ma reggel történt AZ ESEMÉNY, ami miatt még most is marcangol a bűntudat, ami miatt 120-al tekertem át a bicóval a városon és amiért most is úgy ver a szívem, mintha embert öltem volna. 

Az egész úgy kezdődött, hogy reggel felkeltünk, Nagylánynak adtam reggelit, de nekem összejött pár dolog, így nem tudtam hozzájutni alapvető létfenntartó étkezéseim egyikéhez, a napi első reggelihez. Reggeliből ugyanis kettő van. Egy 6 és 7 között, ébredés után, a másik 8 és 9 között. Utána már szinte normálisan eszem, ebédet, vacsorát. Na jó, néha uzsit is, de azt nem mindennap. Főleg nem mostanában.

No de. Ma reggel úgy voltam kénytelen elindulni otthonról, hogy elmaradt a nap első és legfontosabb étkezése, ami azt biztosítja a környezetem és a saját számomra is, hogy elviselhető legyek. Nem jó, meg aranyos, meg kedves, csak elviselhető. Az extrák majd a második reggelivel jönnek. 

Amikor felültünk a bicókra a Nagylánnyal, már sejtettem, hogy valami rohadtul nincs rendben. A gyomrom korgott, morcos voltam, nyűgös és türelmetlen. A gyerek gyorsan levette a jeleket, eminensen karikázott mellettem, nem provokált, szerintem alig várta, hogy bemenekülhessen a suliba. Én is alig vártam, hogy odaérjünk, ugyanis az iskola mellett (egészen pontosan 93 lépésnyire, egyszer megszámoltam), van egy bolt. Bolt?! Pongyolán fogalmaztam. Kánaán. Paradicsom. A megváltás szigete. Egy szép nagy élelmiszerbolt, gyümölcsökkel, friss pékáruval és illatos fornettivel. 

Odafele menet elképzeltem magamnak, hogy veszek egy sajtkrémes fornettit (ez a kedvencem) és hazafele tolni fogom a bicót, miközben megeszem azt és helyreáll a lelki békém. Sőt. Vehetnék kettőt is - gondoltam - és akkor a második reggeli is lehetne ez, utána ebédre meg jöhet a blansírozott spenót narancskockákkal, hogy levezekeljem a kalóriatobzódást. 

Szóval ez volt az elmélet. Szép, tetszetős, látszatra semmi hiba benne. Ahogy beléptem az üzletbe, összegfutott a nyál a számban, mert megéreztem a frissen sült fornettik illatát. Mint a cápa, ha vért szagol. Nyílegyenesen söpörtem a pulthoz, hogy megszerezzem az élelmet. Természetesen ketten álltak előttem, amit személyes sértésként fogtam fel, de legalább volt időm megszemlélni a pultot és megnyugodva láttam, hogy bizony, ott van kettő szép sajtkrémes fornetti rúd, pont rám várnak, halleluja. Boldogságom határtalan volt. 

Egészen addig a dermesztő pillanatig, amíg az előttem álló pasi oda nem vetette foghegyről az óhaját a pultos hölgynek, aki mosolyogva zacskóba tette neki az ÉN két sajtkrémesemet!!! Mintha a világ kifordult volna a négy sarkából, düh, csalódottság és keserűség szorította össze szívemet és szégyen, nem szégyen, sírva fakadtam, amikor ezt láttam. Igen, vessetek meg, röhögjetek ki, szóljatok be, de ott bőgtem a bolt közepén, és az eladó ama kérdésre, hogy mit szeretnék, csak a fejemet ráztam és annyit mondtam nyávogó hangon: "semmit". 

Közben a pasi tovalejtett a kosarával a felvágottas pult felé, én pedig ott álltam, egyedül, sírva, a kezemben zsepit szorongatva, szipogva és néztem, ahogy elmegy és magával viszi az én kicsikéimet. Komolyan, mint egy romantikus dráma. 

Aztán a romantikus énemet egy pillanat alatt felváltotta a gyilkos ragadozó, akivé lényegülni tudok, ha kajáról van szó. Könnyeim forrón égették arcomat, de belülről már a düh hevített. A jó édes anyját az ilyen érzéketlen tuskónak, aki képes megvenni az utolsó két sajtkrémeset!! Hát milyen ember az ilyen?! Biztos, hogy nem terhes!!! Úgyhogy nekem sokkal több jogom van a kajához, ide vele!! 

Ekkor eszembe ötlött a remek megoldás: elkérem tőle. Igen. Rendkívül kommunikatív és megnyerő tudok lenni (amikor éppen nem forognak vérben a szemeim az éhségtől), így mi sem egyszerűbb. Ő is csak ember, meg fogja érteni, hogy szükségem van a kajájára. Ez így korrekt. Meg kell mondjam, roppant büszke voltam magamra és egyből jobb kedvem lett. 

Követtem a csávót a nyomvonalán, aztán mosolyogva odaléptem a pasi hátához (a frontális részeivel a felvágottas pultot szemlélte) és halkan megköszörültem a torkom. Ezt még anyámtól tanultam, miszerint igen elegáns és diszkrét módját a figyelemfelkeltésnek. Eddig jeles - gondoltam, ám a fickó nem reagált. Munkásgatyája zsebében csörgette az aprót, miközben a kosarát lóbálta, így hintáztatva a reggelimet. Barom. 
Továbbra is őriztem hidegvéremet, és tovább próbálkoztam: "Elnézést" - mondtam halkan, kedvesen, bűbájosan, ellenállhatatlanul, remélve, hogy erre odafigyel majd. Odafigyelt. 
"Mi van, nem fér el?" - reagálta le, hátra sem fordulva, kissé féloldalra lépve, a kosarát az oldalamhoz préselve. 
"Anyádat." - gondoltam én. És ekkor megtettem. Nem is gondolkoztam, sokkal inkább ösztönös cselekvés volt, semmint átgondolt tett. Egyszerűen csak fogtam a zacskót a kosarában, és áttettem az enyémbe. Egyetlen pillanat volt csak, mégis lepergett előttem a gondolat, hogy ha ezt látta valaki, akkor mindjárt rendőrt hívnak, engem bilincsben visznek el, rabkórházban szülöm meg a gyerekem, stb, stb. 

Izzadtam, mint a ló. Rohamtempóban vágtattam a kasszához, hátrahagyva a párizsikkal szemező fickót, a sajtos pultot, mindent. Az a kettő perc, amit a kasszánál töltöttem, életem leghosszabb kettő perce volt. Nem mertem hátranézni, hogy a csávó észrevette-e a lopást, sem a pénztáros szemébe nem mertem nézni, nehogy gyanús legyen neki a céklavörös fejem és az értelmetlen hebegés, amire max képes lettem volna. Fizettem, magamhoz öleltem a zsákmányt és kirohantam a boltból. 

Egyenesen a bringához téptem, kirántottam a tárolóból, majd káromkodtam egy nagyot, ugyanis természetesen le volt zárva. Remegő kézzel alig-alig találtam bele a zárba a kulccsal, és közben minduntalan a bolt kijáratát figyeltem, hogy mikor lép ki rajta dühöngő bikaként a károsult. Olyan ideges voltam, mint még soha. Patakokban folyt a víz a hátamon, a szívem kalapált, a torkom kiszáradt, de a kaját azt nem engedtem volna el semmi pénzért. 

Végre eloldottam a bicót, nyeregbe pattantam és viharsebesen tűztem hazafelé. Közben minduntalan hátra-hátra pillantottam, hogy vajon követ-e a csávó. Az utolsó kanyar előtt még megkerültem a háztömböt, ahogy minden rendes krimiben tanítják, hogy kiszúrjam, ha követne. De nem. A kutya sem jött utánam. 

A bicót bezártam a garázsba, felrongyoltam a lakásba, kulcsra zártam az ajtót és hisztérikus röhögésben-sírásban törtem ki, a két szép sajtkrémes fornettimet szorongatva. A macska furcsán nézett rám, de ezért nem hibáztatom. 

Mostanra már megettem az egyiket, a másikat pedig kincsként őrzöm, hogy későbbre is maradjon. Közben meg azon szánt az agyam, hogy holnap hamarabb kellene elindulni és lehet, hogy másik boltba kellene menni, nehogy összefussak megint a fickóval, aki ma tutira nem reggelizett olyan jót, mint én...

Jaj nekem, nem is tudom, hol kezdjem, mert ez az egész annyira égő, ciki és olyan... izé. Mármint szerintem. A Pasi szerint vele ez már 15 évesen megesett, és sokakat ismer, akiknél rutinszámba megy. 

Szóval. 

Tegnap reggel egy előző éjszakai vérzés (és az emiatti idegesség, körömrágás, stresszelés és görcsölés) miatt el kellett mennem a dokihoz, aki veszélyeztetett fajjá nyilvánította magzatunkat. Ennek megfelelően kiemelt fontossággal kell ügyelnem nyugalmára, élelmezésére, növekedésére, lehetőleg mindezt fekve, madárcsicsergés közepette, nulla stresszfaktorral és a boldogságtól gőgicsélve. Természetesen azonnal elbőgtem magam, mondván, hogy ezer a munka, fizetni kell a számlákat, nem tehetem meg, hogy hanyattvágom magam hetekre és növesztem a hasamat. A doki felvont szemöldökkel figyelte szenvedésem, majd atyaian kezemre tette kezét és ekként szólt: "Kedves anyuka. Döntse el, hogy karriert épít, vagy testrészeket a gyerekének." Köszike. Pont erre volt most szükségem. Ébressz bennem bűntudatot. Francba. 

Hazasétáltam, élveztem a tavaszi napsütést, a madártrillát, a pocsolyákat kerülgettem, leveleket simogattam a sövényeken és próbáltam nem arra gondolni, hogy a konyhapulton sorakozó csekkek befizetési határideje lassan lejár, nekem meg egy csomó pénzzel tartoznak az ügyfelek. Helyette igyekeztem csupa szép és pozitív dologra koncentrálni, úgy mint: adósok börtöne, felszólítólevelek laza kidobása, az adóbehajtó kiröhögése majd jókedvű kávézás vele, stb, stb. Mint látjátok, nem volt maximálisan sikeres a törekvésem, de legalább próbálkoztam. 

Hazaértem után ellenálltam a számítógép rutinjának, és NEM ültem le dolgozni. Ezért az egyik felem büszkén kihúzta magát, a másik meg szepukot követett el. 
Meló helyett ledőltem a kanapéra, betettem egy dvd-t és heverésztem úgy 2 órát, miközben megettem egy fél ananászt. Miután ezt meguntam, úgy döntöttem, hogy felkeresem régen látott nagyszüleimet, egyrészt, hátha van valami ebéd náluk, másrészt meg mert pozitív élményekre van szükségem. 

Mamáméknál ebéd volt, pozitív élmény nem, mivel szerintük ebbe a mai világba gyereket szülni olyan felelőtlenség, amit épeszű ember nem engedhet meg magának. Így természetesen nem tegnap jelentettem be nekik magzatunk érkezését. 

De lépjünk egy picit vissza. Amikor eldöntöttem, hogy meglátogatom Mamáékat, még minden teljesen rendben volt velem. Farmert húztam (igaz, a gombot nem gomboltam be rajta), könnyű kabátot, csizmát, majd kilépve az utcára nagyot kortyoltam a tavaszi levegőből és sétálni kezdtem a villamosmegálló felé. Ez kb 10 perc sétára van tőlünk, ami ilyen gyönyörszép időben maga a mámor, amire most szükségem van. 

Kb. 20 métert haladtam, amikor úgy éreztem, hogy a beton hullámozni kezd a lábam alatt, a növények tótágast állnak a járdaszélen, a gyomrom kúszik felfelé a torkomba. Olyan hányinger kapott el egyik pillanatról a másikra, mint még a terhességem alatt soha. Meg előtte sem soha. Meg egyáltalán soha. 
Abban bíztam, hogy kihúzom a sarki kisboltig, ahova mindig járok és ott elegánsan bekönyörgöm magam a mosdóba, ahol zavartalanul kiadhatom magamból reggelimet, az ananászt. 
Nos, tévedtem. Nem jutottam el a kisboltig, elvégre az még legalább 50 méterre volt. Helyette örültem, hogy egy sűrű ágú és már erősen leveles aranyeső bokor rejtekébe húzódhattam, és - horrible dictu - ott hánytam a nyílt utcán, a bokor tövében, megrágott, sárga ananászkockákat. Elég undorító volt, főleg mivel a hányásfóbiámról már írtam is korábban, így egyfolytában azon stresszeltem, hogy nehogy meglásson valaki és hajléktalan részegnek higgyen. 

Nos, tudomásom szerint nem látott meg senki, vagy ha igen, tapintatosan továbbment, mint ahogy azt akkor teszi az ember, ha hajléktalan részegeket hányni lát.. 

Miután végeztem, elkúsztam a boltig, ahol beengedtek a mosdóba, kaptam egy pohár vizet és egy kiflit, meg egy széket, elhenyéltem pár percig, amíg erőt gyűjtöttem utam folytatásához. 
Érdekes, hogy elég gyorsan jobban lettem, megettem a kiflit is, egyedül a fogmosás hiányzott, de arra meg ezúttal két mentolos rágót vetettem be. 

Este könnyek közt panaszoltam a Pasinak, hogy az utcán hánytam és mennyire égő volt. Szerinte ez nem nagy dolog, emlékezett is egy jól sikerült bulira ifjabb éveiből, amikor vele is megesett ez. Nem kezdtem részletezni a pasik és nők közötti, zongorázható különbséget ezen a téren, és főleg nem tértem ki saját idiotizmusomra. Úgysem értené. Inkább témát váltottam, és elhatároztam, hogy ha ez újra megtörténik, nem szólok róla senkinek, hanem ott helyben elsüllyedek a szégyentől...

Bizony, ennyit kaptam reggel a Pasitól, amikor beállított, hogy együtt tudjunk lenni másfél napot. Nagyon gyönyörűek voltak, habár saját bevallása szerint nem volt semmi egyéb oka annak, hogy kaptam, csak a szeretete, ezt még a virágárus sem hitte el neki, mindegyre azt firtatta, vajon mit tett, amiért így kell bocsánatért esednie... :D 

Az a helyzet, hogy a jövetele előtti napon már feltűnt neki, hogy kicsit visszafogottabb vagyok, mint máskor, és addig kérdezgetett, faggatott ennek az okáról, hogy megosztottam vele a Kate Upton-os gondolataimat, amitől szomorú lett, bocsánatot kért és próbálta tisztázni, hogy ő nem úgy és nem is arra gondolt, stb, stb. 
Hogy a virág ennek szólt-e, vagy ez is benne volt-e a megvásárlásában, vagy nem, ezt csak ő tudja. Velem mindenesetre nagyon figyelmes, kedves, türelmes és odaadó volt, biztosított róla, hogy töretlenül kíván, hogy gyönyörű vagyok és hogy a terhességem nem is látszik rajtam. Erről egyébként minden lehetséges módon meggyőződött, és utána megerősítette, hogy továbbra is veszettül féltékeny lenne, ha bulizni mennék, mert az összes pasit megszédíteném. Nyilván erősen túlzott, de azért jólesett a hízelgés. Hiába, a női lélek lehet, hogy túlkomplikált, de a női agy nem. Egy pár szép szó, kedves mosoly és báng, nekünk annyi. 

Jó volt vele aludni, hozzábújni, együtt ebédelni, filmezni, beszélgetni, és noha a szexéhségem valamelyest csillapult, azért továbbra is elég egyetlen simogatása ahhoz, hogy megvadítson... A többi részletre boruljon a szemérem fátyola, de az tény, hogy a terhesség ezen áldását, ami a szexet illeti, mindketten maradéktalanul élvezzük. 

Szerencsére a kellemetlen tünetek múlóban vannak, a hányinger és émelygés egyre ritkább, a fejfájás még néha rám tör, de általában elviselhető marad. Egyedül az alvásigényem nem változik, továbbra is halálomon vagyok, ha nem alhatok legalább 8-9 órát. 

Amúgy a Pasi azt mondta, hogy feleslegesen pörgök azon, hogy kiszeret belőlem a terhességem miatt, ugyanis inkább az a veszély fenyeget, hogy oltár elé cipel, hiszen szerelmesebb belém, mint valaha, ugyanis: 
- lehet velem enni, naponta többször is (ami eddig nem volt jellemző, tekintettel rendszertelen és általában elég sekélyes kajálási szokásaimra) 
- nem eszem csokit, mert nem kívánom, így mind az övé lehet (az igazság az, hogy a terhesség első pár hetében minden csokit megettem, ami itthon volt, azóta ránézni sem tudok..) 
- nem kelek hajnalban és nem virrasztok éjszaka, így sokat tudunk együtt aludni 
- többször kívánom a szexet, mint valaha, ami számára most kifejezetten jólesett (nem úgy, mint múltkor, amikor szinte meg kellett erőszakolni... :D) 
- nem izgat a mosogatnivaló, este 11kor már nem rohanok le a szeméttel és az sem hoz ki a sodromból, ha egyre nő a vasalnivalós kupac. Nem tudom, hogy ez a sztoikus, rezignált nyugalom mivégre támadt fel bennem, és miért vagyok totál közönyös a házimunkákra, amiket eddig sosem halogattam, de a Pasi szerint jobb ember lettem, önmagam javított kiadása. :)))

PS: Kedves Blog-olvasók! 

Úgy vélem, meglepett titeket, hogy a blog gyakran van címlapon, bevallom, engem is. Nem ezzel a céllal kezdtem írni, hanem mert könnyebb, jobban érzem magam, ha leírom a gondolataimat. Kérnék mindenkit, akit esetleg bánt a blog nyelvezete, stilisztikája, esetleg maga a téma, hogy nem tekintek a terhességre magasztos állapotként, hogy ne olvassa az írásaimat. Én nyugodtan fogok aludni ettől, és remélhetőleg a kellemetlen élmény hiányának hatására a sok idegeskedés elmarad az olvasói oldalon is, és így a ti álmotok is zavartalan lesz. :) 

A blogom továbbra sem fogja piedesztára emelni a terhességet, nem fogok rózsaszín felhőkön ücsörögve dúdolgatni a gyönyörűségtől. Ha valaki azonosulni tud ezzel a felfogással, akkor annak üdv az olvasótáborban. Aki nem, annak is üdv, de talán jobb lenne, ha nem olvasná a színvonaltalan vacakjaimat, mert annyit ígérhetek: ezek után is lesz hiszti, olykor káromkodás is, nyavalygás és szex.

A személyeskedő hsz-ekre továbbra sem válaszolok, az életemből annyit osztok meg az olvasókkal, amennyit az írásaimon keresztül jónak tartok, a többiről gondoljatok, amit szeretnétek, ha jól esik, írjátok is nyugodtan le, elbírja az origo. 

üdv

Sievera