Az elmúlt éjszaka döbbentem rá, hogy milyen sokat is jelent nekem Jolán. 

Na de kezdem az elején. A múlt éjjel 4 alkalommal ébredtem arra, hogy háborog a gyomrom és rohantam ki csattogó talpakkal a vécére, vagy nyúltam egyszerűen a sárga tálért, ami az ágy mellett állomásozik, hogy aztán heves öklendezések közepette megszabaduljak a gyomortartalmamról. 

Utálok hányni. Nem is igazán tudok rendesen, szépen, nőcisen hányni. Mindig irigyeltem a filmekben a bigéket, akik lazán lerogynak a vécé mellé, fölé hajolnak, köhintenek kettőt és hipp-hopp, máris minden kész, megtörlik a kézfejükkel a szájukat és mennek vissza bulizni. Na, nekem ez nem megy. 
Amikor nekem hánynom kell, hangosan öklendezek, a szememet elfutják a könnyek (ha ki vagyok sminkelve, akkor ennek következtében a szemhéjpúder és a szemkontúr kellemes barnás-feketés árnyalatokban kenődik szét a fél fejemen..), a gyomrom görcsbe rándul, a hajam folyton előre hullik és útban van, reszketek és nincs semmi hipp-hopp-kész fíling, mert percekig tart, mire újra levegőt kapok. Ilyenkor alig várom, hogy kiöblíthessem a számat, majd átvonszolom magam a fürdőszobába és cirka 40 percig mosom a fogam. 

Természetesen mondanom sem kell, hogy a hányás is ugyanolyan embargós téma nálam, mint a vécézés, így nem beszélek róla a Pasival. Nem láthatja, nem hallhatja, nem segíthet közben azzal, h fogja a hajamat vagy a kezembe adja a poharat és nem toporoghat a vécé ajtaja előtt. Tudni tudhatja, de nem vehet részt benne. Még mit nem. 

Tegnap éjjel viszont úgy a harmadik kör után fogalmazódott meg bennem, hogy átkozottul jó lenne, ha nem kellene ezt az egészet egyedül csinálnom és értékelném, ha lenne ott velem valaki, aki tudja, min megyek keresztül, de nem sápítozik, nem hisztizik és nem idegesít jobban, mint az állapotom úgy általában. És ekkor könnyáztatta pillantásom megállapodott a sárga műanyag tálon, ami már jóideje társam a megpróbáltatásaimban, nem szól be semmit, ha hangosan hányok és akkor sem, ha telerókázom szerencsétlent félig emésztett sonkás pizzával. 

Elöntött a hála és a gyengédség érzése, amit legott meg is fogalmaztam neki: 
- Jolán, te egy kib.szott hős vagy. Esküszöm, ha egyszer vége ennek a terhességnek, befizetlek egy tengerparti nyaralásra, hogy kipihend a fáradalmaidat és az én terhességemet. De legalábbis az tuti, hogy nyugdíjazlak és életed végéig soha többet nem kell konyháznod, és nem is fogok többet beléd hányni. 

Jolán nem szólt egy szót sem, csak szépen, sárgán, eltökélten ült a vécé kövén, ugyanazon, amin én is térdeltem, és ezzel önmagában erőt adott ahhoz, hogy feltápászkodjak, majd kézen fogjam és átvonultunk a fürdőszobába fogat mosni. Jolán türelmesen kivárta mindezt, majd visszajött velem a hálószobába és egyetlen árva reklamáló vagy szemrehányó szó nélkül strázsált az ágyam mellett reggelig. 

Jolán, köszönöm, hogy vagy nekem. :)