Megyek sorban, mert sok a gondolatom, éjszaka töprengtem is egy órácskát fél 2 és fél 3 között, olvasás és műzlizabálás közben, hogy miért álmodok ennyi baromságot össze. 
Napok óta tart ez az állapot. Este a tyúkokkal fekszem, fél 9kor már kornyadozom (én, aki korábban hajnali 1-2nél előbb csak szökőévente került ágyba..), viszont amint elalszom, egészen reggelig egyik hülye álmom a másikat követi. Reggelre emiatt olyan vagyok, mint akit agyonvertek, az összes éjszakai kalandomat ki kell pihennem napközben. Fárasztó. 

A reggeleket meg a bugyi téma teszi frusztrálóvá. Egyszerűen valahogy nehezen viselem el a szexi kis csipkecsodáimat magamon. Imádom a csini szatén, vagy csipke bugyikat, szexi kis masnikkal, trükkös fazonnal, huncut áttetsző selyemmel díszítve. Többségük finom, paszentos darab, tudom, hogy mikor állnak jól és mikor szaladt fel 1-2 kiló, mert azt rögtön érzem némelyiken. Na most tök más a helyzet. A bugyik nem feszülnek rajtam, hanem hirtelen nagyon kényelmetlenné váltak. A csipke nem izgatóan simogat, hanem durván bökdös, a selyem nem hűvösen lágy, hanem hideg és rideg. A masnikák nem szexik, hanem zavaró kis izék lettek. Olyan, mintha a saját nagyanyám lennék és szemöldökfelvonva nézem a cuccaimat, hogy hogy hordhattam eddig őket?! Ma például szégyenszemre egy hatalmas, teljes segget takaró fehér pamutbugyit húztam reggel, azt, amiből egyetlen egy darabom volt, a szekrény mélyére rejtve. És csodák csodájára, tök jól érzem magam a nagyi-bugyiban, ami végre kényelmes, nem tör, nem szorít, nem feszül, nem vág be, nem dörzsöl, nem piszkál, csak elvan rajtam és kész. Gáz. 

Ennél már csak az a gázabb, hogy legszívesebben még gatyákat sem húznék. A szoros, tapadós farmereket eldobtam a francba, mert nem bírom elviselni őket magamon. Laza, könnyed vászon nacikat hordok, amiknek bő a szabása, holott ez még nem arról szól, hogy megnőtt a hasam a gyerek miatt, vagy a zabálástól. Egyszerűen csak átalakult a komfortérzetem. Kíváncsi vagyok, meddig marad ez így..

De ez még nem minden. Bizony, metamorfózis van kérem, a köbön. Nem elég, hogy sírékony, hisztiképes, folyton evő vagy ivó hordozórakétává lettem, de még egy adag pingvingén is lehet bennem. 

Ezt egyébként ma fedeztem fel, amikor a fogdokitól jöttem hazafelé. Tekintettel arra, hogy eddig is inkább sportos viseletben éreztem jól magam, semmint talpig kiskosztümben, nem azon döbbentem meg, hogy sportcipőben-farmerben-kabátban caplattam hazafelé, nem. 
Sokkal inkább azon, hogy a járásom simán üti egy pingvin mozgását. És itt most ne a Táncoló Talpak géppuskalábú táncos pingvinjeire gondoljatok, hanem olyanokra, mint ez is a képen.


Pont így nézek ki én is hátulnézetből most. Na jó, annyi különbséggel, hogy rajtam még farmer is volt. 

Apám kissé vulgárisabban jellemezné a jelenséget, közölve, h úgy megyek, mint aki besz*rt. Nos, én ennél sokkal cizelláltabb vagyok, és amúgy is bírom a pingvineket. 

A járásomon kívül az étvágyam is hasonló hozzájuk, folyton kívánom a halat. Mármint az ízét. A gond az, hogy ha arra gondolok, hogy éreznem kell a nyers hal szagát, vagy tapiznom, akkor a gyomrom bukfencet vet. Pedig egyébként mindenféle konyhai hadműveletben jó vagyok, halat is pucoltam már, otthon, eská, amit a Nagylány egy buli után hazahozott, merthogy horgásztak. Nem voltak problémáim, fogtam a kalapácsot, ezzel letudtam a mélyaltatást, aztán pikkelyeztem, daraboltam, beleztem, paprikás liszteztem, sütöttem, ettünk. Ment minden a maga útján, most viszont ha csak ezt leírom, már rosszul vagyok. Ugyanakkor rántott halat akarok enni, most. Krumplipürével, blansírozott spenóttal, narancs és citromkarikákkal. Hol van ilyenkor a Pasi, amikor tényleg szükségem van rá?!