aldatlanallapot

Diagnosztizáltam a problémámat. Gyermekágyi depresszióm van, csak mindezt nekem sikerült előrehoznom a második trimeszterre, amikor pedig úsznom kellene az önfeledt boldogságban. Na meg persze térdig járnom szexben és kajában, amiből eddig is csak nagyrészt a kaja volt meg, de mostanra már leálltam azzal is. Múlt héten csütörtökön ettem utoljára éjszaka, azóta ha fel is kelek, csak iszom valamit, aztán húzok vissza aludni. Különösebben nem hat meg, ha éhes vagyok, az sem, ha fáj a gyomrom. Ez utóbbit betudom a narancsnak, amiből mostanában elég sokat eszem. Korábban is érzékeny volt a gyomrom a magas savtartalmára, így ez a tünet nem ért meglepetésként. 

Na, szóval. Miután pompásan nyakon csíptem életem megkeserítő problémáját, a GyD-t (ami akár GyED is lehetne és nem is lenne akkora hülyeség, hiszen…), máris sokkal egyszerűbb a képlet. Tudom mi bajom van, és azt is, hogy nem fog néhány pillanat alatt elmúlni, hanem igencsak komoly foglalkozást igénylek. Ez a foglalkozás lehet külső (Pasi), és belső (én). Ideális esetben a kettő együtt járna, de ideális esetek már a Bambiban sincsenek, nemhogy a való életben. 
Tekintettel arra, hogy alapállásból is elhúzódok, ha bajom van, mint a sebzett vad, ez most csak fokozódott, mivel a Pasival végképp zátonyra futottak a tárgyalások. Múlt héten a születésnapom körül volt 1-2 csendesebb napunk, ami eltelt vita nélkül, de ez nagyrészt annak tudható be, hogy alig-alig beszéltünk, még telefonon is. Valaki azt mondta egyszer, könnyebb a távolból szeretni valakit, mert nem zavar be a jelenléte. Érdekes mondat, sokáig igaznak éreztem. Sokáig úgy éreztem, hogy a távkapcsolatot nekem találták ki. Ebben a tudatban erősített az is, hogy relative korán alkalmatlannak ítéltem magam a tradicionális párkapcsolatokra. Túl öntörvényű, túl makacs, túl konok, túl független vagyok hozzá. Túl sok olyan tulajdonság, amit a pasik nem tudnak tolerálni és bennem túl kevés van abból, hogy mások hülyeségét toleráljam. Azt hiszem, a gyerekemen kívül senki nem tudta elérni még nálam azt, hogy feltételek nélkül, bármilyen szinten imádni merjem-tudjam, jobban, mint a saját életemet. Tisztában vagyok vele, hogy ez önző, és többnyire a férfiakra jellemző lélektan, csak náluk a gyerekeik sem érik el ezt a szintet. 

Azt hiszem, meghasonlottam a szerepeimben. Tudom, hogyan legyek Nő, tudom, hogyan csábítsak, hogyan csillogjak, hogyan érjem el, hogy a férfiak a tenyeremből egyenek. Már amikor nem vagyok éppen terhes. Mert ha igen, akkor hagyjanak békén és a saját érdekükben ne egyenek se a tenyeremből, se a kajámból. De mivel most terhes is vagyok és a pasizás is parkolópályás téma, így ezt nem feszegetem most, amúgy is egy csomó blog részletezi, miként kell végzet díváját játszani. 

Elvileg azt is tudom, hogyan kell Anyának lenni. Hogy jó anya vagyok-e? Igen. Megszenvedtem a Nagylánnyal való terhességet, és az első egy évet vele, talán többet is. Akkor sem állt távol tőlem az önmarcangolás, és az anyaság kérdésben meglehetősen maximalista voltam-vagyok magammal szemben. Ugyanakkor ez a maximalizmus is öntörvényű, mert nem gyermeknevelési kézikönyveket, de még csak nem is jóanyám példáját követem áhítattal, hanem azokat a homályos, sosem látott-hallott, mégis tudott dolgokat, amiket talán „anyai ösztön” néven lehet összefoglalni. Hogy jól teszem-e? Fogalmam sincs. Majd kiderül néhány év múlva, amikor a Nagylány így is-úgy is megkritizálja a hozzáállásomat, fejemre olvassa a mulasztásaimat és talán megfogalmazza majd a hiányérzeteit is. Remélem ebben jobb lesz, mint én… 

Múlt héten fordult elő először velem, hogy anyámmal a gyerekkoromról, a gyereknevelésről és a felnőtté válásról, családról beszélgettünk volna. Ahhoz, hogy ezt értsétek, tudnotok kell, hogy nálunk elég terhelt a család, a hülyeség különféle fokozatai és válfajai lelhetők fel, a legváltozatosabb formákban. Van nálunk kóros kisebbségi érzettel küzdő, látens barnainges, antiszociális pszichopata, intrikus furmánykirálynő, gyakorló elmebeteg és amit akartok. Mint azt talán máris kikövetkeztettétek, a lehető legjobb géneket örököltem a túléléshez. Bármit, bármikor, féltérden is, mert a gyerekkorom megedzett, a családomtól olyan leckéket kaptam, amikhez képest a mindennapok pofonjai gyengéd legyintések csupán. A legjobb géneket a túléléshez, de a legrosszabbakat a társas kapcsolatokhoz. Sokáig lövésem nem volt arról, mit jelent úgy szeretni valakit, mint ahogy az ember a saját gyerekét szereti, utolsó vérig, utolsó lehelletig, bármit feladva érte, és mindezt természetesebben, mint ahogy levegőt vesz. Nem a Nagylány tanított meg szeretni, de ő tanított meg kimutatni azt, feltételek nélkül. Ugyanakkor ezt elfogadni saját magam számára is évekig tartott, néha még ma is megrémít, lehet-e, szabad-e szeretni valakit ennyire, hiszen mindannak ellentmond, amiben felnőttem, mégis ezt érzem helyesnek, de ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy éppúgy kritikát kap majd ez a „módszer”, mint a többi (azt hiszem ez a kritika-fóbia is olyan nyalánkság nálam, amitől egy valamirevaló agyász helyben nyalogatná az összes ujját, kezén-lábán…).

Anyámmal beszélgetve – és magunkat roppant okosnak érezve - arra jutottunk, hogy minden gyerek igyekszik jóvátenni a saját szülei hibáit. Anyámék hárman voltak testvérek, mindkét szülő pedagógus egy kis faluban. Ennek megfelelően nem volt sok pénzük, sokszor nélkülöztek is, anyámban az maradt meg, hogy a gyerekeinek biztosítani akar mindent, nem akarja, hogy hiányt szenvedjenek bármiben is. A nagyi ugyanis gondosan ügyelt arra, hogy mindazokból a magánéleti problémákból, amik náluk is megvoltak, a gyerekek ne érzékeljenek semmit. Anyám jól ment férjhez, mi nem nélkülöztünk. Legalábbis anyagiakban nem. Ugyanakkor a szemünk előtt játszódott a házasságuk minden drámája, nem egyszer részeseivé váltunk mi is a húgommal, akarva-akaratlanul is belefolyva, hiányolva a családi hátteret, az érzelmi kötődést, a biztonságérzetet. Nála ez kóros kapcsolatfüggőségben, nálam kóros függetlenségi vágyban manifesztálódott. Ebből következik, hogy egyikünk sem normális, viszont hülyeségünk totálisan eltérő. 
Mindez a családi háttér kellett ahhoz, hogy felismerjem, anyám hibáit próbálom elkerülni, miközben újakat követek el, amiket majd a gyerekem próbál meg kompenzálni az unokáimon. Ha pedig valamelyikünk nem jár sikerrel, még mindig remek pszichológusok vannak, akikben nyugodtan bízhat az ember, hogy helyrehozzák, amit elcseszett. Habár nálam is csak átmeneti volt a javulás… :D 

Gyereket szeretni lehet jól és nem jól is, az biztos, hogy a gyerek másra vágyna, vágyott volna, ilyen az emberi természet, az anyai meg olyan, hogy fájó szívvel ugyan, de lenyeli a kritikát majd. 
Férfit szeretni más téma. Mindaz hiányzik ebből az érzésből, amit a másik megad. Anyaként az ember erősnek érzi magát, és még ha el is bizonytalanodik, mégis megvan az a tudat, hogy pótolhatatlan, és a gyereke ki van neki szolgáltatva, rászorul a gondoskodásra. Anyaként az ember nem váltható le, ha hibázik és nem tartozik elszámolással sem. Anyaként erős és mindenható az ember, a puszta akaratával képes a gyereket életben tartani a kórházban, nem hisztizik, ha éjszakákat virraszt át és bármikor kitolja a fizikai-lelki teljesítőképessége határait azért a pici lényért, aki a saját testének része, és akit soha nem lenne képes eltaszítani magától. Anyaként az ember a világot tartja mozgásban, pusztán a létezésével. 
Ezzel szemben a Férfi mellett a nő gyengébb (törvényszerűen is az, de annak is kell lennie, a gördülékeny kapcsolat miatt), messze nem pótolhatatlan, hiszen számtalanszor érzékeltetik vele, hogy van más, aki a helyébe lép, könnyedén leváltható, ha hibázik, és nagyon is elszámolással tartozik. Nem erős, nem mindenható, hanem kiszolgáltatott és az akarat már régen kevés ahhoz, hogy talpon maradjon. A világ pedig forog nélküle is, remekül, ezt hallja is nap mint nap. Csoda, hogy nem találja a helyét?! 

Férfit szeretni kétféleképpen lehet: ahogy eddig én csináltam, és ahogy nem megy. Biztosan vannak más módok is, de mivel ez az én blogom, egyelőre én ennél maradok. :) 
Eddig a távkapcsolat tökéletességében éltem ki és találtam meg magam. Van is férfi meg nincs is, a kapcsolat kellemes része megmarad, de a hétköznapok zavartalanok, úgy élem az életem, ahogy szeretném. A Pasival is így kezdtük, a gondok nem is itt voltak, hanem amikor hol egyikünk, hol másikunk úgy érezte, több kell neki. Amikor az egyikünk többet akart, a másik törvényszerűen kevesebbet, mert az érzelmeink amplitúdója mindig fordítottan arányos, ritkán rezgünk együtt. 
Ennek ellenére vele éreztem azt először, hogy nem elég az, amit eddig a férfi-szeretés jelentett. Nem elég mindaz, ami eddig néha még sok is volt és többet szeretnék. Tavaly nyáron fordultak át teljesen a dolgok, amikor először éreztem azt (nemcsak vele, hanem életemben is!), hogy én ezt a Férfit akarom, nekem ő kell és vele akarok élni. És itt jöttek is a gondok, azonnal leblokkoltam, és hónapokig tartott, mire elkezdtem úgy megnyílni neki, ahogy azt már sokkal korábban kellett volna. A mai napig nem tudom legyőzni azt a fóbiámat, hogy ennyire szeretni valakit már rabszolgaságot, láncokat jelent, amiket sosem tűrtem. Ennek értelmében sokszor szembemegyek vele, még többször magammal, amikből ő többnyire annyit érzékel, hogy már megint meghülyültem. 
Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire sokat jelent nekem, mert bár próbáltam szavakba önteni neki, ő másként nőtt fel, mást értünk érzéseken. Lehetne sokáig boncolgatni, hogy az ő családja és gyerekkora miként volt terhelt. Másként, mint az enyém, emiatt sok mindent teljesen másként is látunk. Számára teljesen természetes, hogy szeretik és megkapja, amit akar. Számomra az első nemhogy nem természetes, de még csak nem is tudom sokszor elfogadni. A második stimmel. Ehhez engem is hozzászoktattak. Képzelhetitek, milyen idilli, amikor mindketten mást akarunk és ezt igyekszünk lenyomni egymás torkán… 

Sokszor érzem úgy, hogy elméletben (és olykor gyakorlatban) is tudjuk, hogyan kell egymást szeretni, de mindkettőnkben túl nagy az egó ahhoz, hogy ezt huzamosabb ideig működtetni tudjuk. A terhesség pedig rátesz most erre még egy lapáttal, mert nekem most minden, amit szeretnék, azonnal kell, érzelmileg a szokásosan elegendő adag kb tízszeresét igénylem, miközben a körülmények miatt még a felét sem kapom meg. Ez általában igen gyakori vitákhoz, veszekedésekhez vezet, amikben a szokásos klisék már oly unalmasak mindkét oldalról, hogy sokszor még belekezdeni sincs kedvem, amikor megkérdezi, hogy mi jár a fejemben. Inkább hagyom, elkerülöm, távolságot tartok, amitől ő legszívesebben kétoldali homloklebeny redukciót végezne magán - érzéstelenítés nélkül, mondván, még ez is kíméletesebb annál, mint amikor visszavonulok a csigaházamba. Egyfelől megértem, másfelől nem értem, mit nem ért. Mikor érti meg, hogy ha nem térek ki előle, akkor túl könnyedén fordulok még mindig ellene, ha veszélyben érzem a saját autonómiámat? Valószínűleg soha, és gyanítom igaza is van, hiszen autonómia és terhesség nem kifejezetten kompatibilis fogalmak. 

És máris visszaértünk oda, ahonnan elindultam: alkalmatlanságom a társas kapcsolatokra ezennel bizonyítást nyert. Hiába lépem át újra és újra az árnyékomat és tolom ki a határaimat a kapcsolatunkban, ez még mindig kevés. Kevés neki, amit kap tőlem, és kevés nekem, amit kapok tőle. 
Kedvenc íróm azt mondta egy ihletett pillanatában: az igazi szerelem nem a felszínen tempózik, hanem olyan, mint a halálugrás. – saját kiegészítés: biztosítókötél nélkül.